Szerda este óta köztudott, hogy a Nemzetközi Olimpiai Bizottság (NOB) vezetői nyilvánvalóan hosszabb, előzetes tárgyalássorozatot követően „előjöttek” azzal a közleménnyel, mely szerint a 2032-es nyári olimpia helyszínével kapcsolatosan célirányos konzultációban állnak az ausztráliai Brisbane városával.
(Fotó: MTI, Kovács Tamás)
A bejelentés nyilvánvalóan nem véletlenül történt, éppen ellenkezőleg. Meggyőződésem ugyanis, hogy a NOB vezérkarának közleménye azt takarja, hogy a kérdés valójában csaknem biztosan el is dőlt. A korábbi gyakorlat alapján csak 2025-re várt döntést így jóval előbbre hozták, mégpedig a nehezen támadható takarékossági szándékra hivatkozva. Ahogy írták: a többi jelentkező ne költsön feleslegesen hatalmas pénzeket az olimpiai helyszín elnyerésének reményében.
Ebbe a reménykedő csoportba tartozott Magyarország is, amely ezzel a közleménnyel sokkal, de sokkal távolabb került a céltól, mint lehetett volna 2024 viszonylatában. A hazai olimpiai bizottság (MOB) által szinte napokkal előbb életre hívott bizottság munkája is gyakorlatilag okafogyottá lett, hiszen ha véletlenül nem Brisbane lesz a megnevezett helyszín, akkor még számosan (például az ugyancsak óriás léptekkel felfelé törő, magát lassan világhatalommá kinövő India is) jogosan formálhatnának igényt erre a kitüntető döntésre.
Hogy végül ez a MOB által életre hívott bizottság mit tesz majd a következőkben, ebben a pillanatban még kérdéses, de engem most nem is ez a reláció érdekel. Sokkal fontosabbnak tartom felvetni, hogy miért is maradt le végül Magyarország a 2017 szeptemberében, a perui Limában megtartott választásról? (A közhiedelem ezt ugyanis gyakorlatilag a momentumos szavazatoknak tulajdonítja, holott ez csak részben igaz.) A magyar sport nemzetközi tekintélyének ugyanis ez a részvétel még akkor is nagyon jót tett volna, ha a legfőbb esélyesként számom tartott Párizs el is viszi a szavazatok szükséges hányadát…
Mert miről is van szó tulajdonképpen? Arról, hogy ezt a lehetőséget végső soron a Momentum nevű „versenyegyesülés” tette lehetetlenné a „nolimpoia” jelszóra hivatkozva begyűjtött 260 ezer szavazatával. Ezek az ellenzékiek ugyanis fittyet hánytak arra, hogy az újkori olimpiák történetében igen komoly szerepet játszó Magyarországra, mint sportnagyhatalomra ütöttek jó nagyot. Csak és kizárólag azért, hogy az ő politikai ambícióik megvalósításához nyerjenek markáns publicitást.
Hogy ez mennyire nem „Fair play” akció volt, ezt aligha kell bizonygatnom. Miként ha kicsit az időben visszakanyarodunk, egy másik cserbenhagyásról is szót kell ejteni! Amikor ugyanis 2014-ben, a történet legelején a parlamentben a pártok 92 százaléka egyetértéséről biztosította az olimpia rendezésére történő magyar jelentkezés ötletét, jogosan gondolhatta majd mindenki, hogy ez a téma megkapta a támogatást – gyerünk előre.
A kérdés ezek után csak az lehet: hova tűnt három év alatt az olimpiai rendezésre történő kandidálásnak a pártok által megígért 92 százalékos támogatottsága? Mert az biztos, hogy nem a kormánypártok faroltak ki a megállapodásból. Mint ahogy az is biztos, hogy a korábbi ígéret „elfelejtői” között feltehetően voltak olyanok is, akik a kulisszák mögött egyenesen biztatták a momentumosokat a vétóval egyenértékű aláíráshalmaz begyűjtésére.
Az eredmény közismert: a magyar kormány a közbenső három év során felkorbácsolt indulatok és a 260 ezer ellenszavazat ismeretében már nem látta értelmét népszavazást kiírni – ezt 2014-ben tehette volna meg, de jóhiszeműen bízott a 92 százalékos elkötelezettségben – és visszalépni volt kénytelen. A 2014-es ígéreteit „elfelejtő” pártok pedig összemosolyogtak a háttérben. Pedig a perui szavazáson volt részvételi lehetőség elvileg minden pártnak és követőinek jót tett volna. Magyarország a nemzetközi sportvilágban már a szavazáson való részvétel puszta lehetőségével is növelhette volna tekintélyét. Ám ezt az össznemzeti lehetőséget a „feledékenyek” megvétózták, a lehetőség odaveszett, Magyarország, a magyar olimpiai mozgalom pedig elesett egy nagy, ki tudja mikor visszatérő alkalomtól…
Brisbane látványos kiemelése után a fatalisták majd azt mondják: akkor pályázzunk 2036-ra. Ám arra az esély – ha lehet – még jóval kisebbnek valószínűsíthető, mint lett volna 2032 esetében.
Ezért lett volna fontos részt venni a 2017-es, perui szavazáson, mert ott legalább Budapest a három aspiráns egyike lehetett volna, miközben korábban Chicago, Hamburg és Róma is visszalépett. A „feledékeny pártok” és a biztatásukat bíró momentumosok azonban ezt elrabolták a pártoktól független sportbarátok millióitól és végső soron a magyar olimpiai mozgalomtól.
(jochapress / Jocha Károly)
