Centerhalf a magasban – nekrológ Mészöly Kálmánról

A lapzártánkkor érkezett és a család által megerősített hír szerint november 21-én, hétfőn 81 éves korában elhunyt a magyar labdarúgás legendás játékosa és edzője, Mészöly Kálmán – a Vasas egykori futballistája 61 alkalommal volt válogatott, kapitányként ugyanennyiszer ült a nemzeti csapat kispadján, játszott az 1962-es és 1966-os világbajnokságon, majd az 1982-es vb-re kivezette legjobbjainkat.

Mészöly a magaslatban. Fotó: FARKAS JÓZSEF –  jochapress archív

Van egy fotó. Emlékezetem szerint a Labdarúgásban volt címlap. Rajta Mészöly Kálmán, aki mindenkinél magasabbra ugrik. A labda a fejéhez közelít, onnan pedig – sugallja a kép, de leginkább az emlékezet – a kapuba, kapura, esetleg vissza a mezőnybe.

Nálam jelkép a felvétel, nem csupán azért, mert mindenkinél magasabbra ugrott, inkább, mert a csúcson képzelem el.

A futball tetején.

Ahová kisgyerekkora óta igyekezett, hiszen már tizenegy esztendősen a III. Kerületben csillogtatta meg talentumát, hogy aztán még tizenévesen berobbanjon a magyar élvonalba.

A Vasasban persze. És nem egyedül, Farkas Jánossal és Ihász Kálmánnal együtt, ami engem illet, valahogy mindig eszembe jut egyikről a másik. Együtt lettek már ifiként Európa legjobbjai, együtt vetkőztek, öltöztek, küzdöttek, nyertek és veszítettek Illovszky Rudolf keze alatt. Nagy hármas volt, jellemző, hogy közös búcsújukon megtelt a Fáy utcai pálya, 25 ezren topogtak a februári télben, hogy elköszönjenek tőlük.

Azaz, inkább megköszönjenek – olyan pályafutást, amilyenről csak álmodozhatnak még mindig csak a mai ifjak.

Előbb Farkas János ment el, aztán Ihász Kálmán és most – Mészöly Kálmán.

El akartam kerülni, hogy leírjam: a Szőke Szikla. De nem megy. Mert ha felidézem a látványt valós az állandó jelző. Hogy szőke volt, az genetika, hogy szikla, ahhoz már kellett az elszántsága, a mentalitása, a klasszisa, a tudása. Amitől mindörökké, ő „a” Mészöly.

Még nem volt harmincéves, amikor jött a marseille-i vereség, a csehszlovákoktól elszenvedett „Mohács”, a 4:1. „A mi időnk lejárt…” – mondta sokat sejtetően, és ezzel kénytelen volt beleütközni a magyar futball szürkéibe, nagyot akarásába, látszatrendcsinálásába. Abbahagyatták vele a futballt, ami a mindene volt, és – hiszem – ő is a futball mindene.

Az igazi játéké.

Ami életében mindvégig az övé volt, mondhatott akárki akármit. Erényei, hibái a játék mentén voltak tetten érhetők, aki istenítette, aki támadta, mind a játék mentén tehette. Hívei mindvégig mellette álltak, pártfogói ismerősként, ismeretlenül valamennyien abból indultak ki, amit a pályán láttak tőle. A többi – mellékszál.

Minden volt a magyar futballban, ami csak lehetett.

Játékosként igazi centerhalf. Vezér. A győzelem elszánt üldözője. A csak a sikert elfogadó sportoló. Huszonegy évesen már világbajnokságon játszott, 1962-ben Chilében a rengói kissrácok egyik kedvence. Angliában, 1966-ban, a legendás magyar–brazilon egy ország ijedt halálra, amikor a vállára esett, s Baróti Lajos szövetségi kapitány arcát a kezébe temetve indult vissza a kispadhoz a pályán ápolt játékosától.      „Nagy a baj…”      – volt leolvasható a szájáról, hogy aztán megkönnyebbüljön, amikor látta, hogy klasszis futballistája felkötött karral is képes helytállni. A brazilok ellen. Ami ugyebár…

Kapkodok itt össze-vissza, az emlékek jönnek-mennek bennem, többségük azzal kapcsolatos, hogy ugrik, fejel, elöl, hátul teszi a dolgát, ahol csak kell. Fotók jelennek meg előttem, az említett toronymagasra ugrás mellett, ahogy mellel viszi el a labdát Albert „Flóri” elől, széles taglejtésekkel űzi, hajtja a többieket, hogy gyerünk…

Mert nincs megállás, ott a labda, kell-e jobb játékszer ahhoz, hogy megmutassuk, mi vagyunk – a jobbak.

Az ilyesmi mentalitás, neveltetés, akarat, szándék kérdése. Függetlenül attól, milyen pozícióban, milyen környezetben tehet valaki a játékért, a sikerért.

Ő edzőként sem változott. Játékospárti volt, miközben sokan igyekeztek befolyásolni abban, ki játsszon és ki nem. Visszatérő kapitánya volt a válogatottnak, látom, ahogy átöleli egyik-másik futballistáját, s a fülébe súgja, kifejezetten sugallja, hogy most aztán gyerünk, mutassuk meg.

Őszinte ember volt. Erénye volt ez persze, de arra is alkalmas, hogy belekössenek, ítélkezzenek fölötte, miközben ő nem osztotta az igazságot, az észt, szívből lépett – ha kellett, tovább is.

Az a fotó, Mészöly a magasban jelképes.

Fölötte állt a percemberkéken, s most már ott van fönn – véglegesen...

(nemzetisport.hu / Malonyai Péter)

Post Views: 9