A gombamód szaporodó akadémiák a sportági szövetségek vezetőit is arra sarkallják, világítsák át azok működését, továbbá állítsanak fel olyan kritériumrendszert, ami alapján eldönthető: melyik intézmény érdemes a cím viselésére, s melyik nem?
Munkatársainktól • Míg a kétezres évek elején ritkaságszámba mentek a sportakadémiák, addig manapság szinte már nehéz belebotlani olyan utánpótlásbázisba, amelynek nevében nem szerepel a kifejezés. Kíváncsiak voltunk, milyen követelményeknek kell(ene) megfelelnie egy-egy utánpótlásműhelynek ahhoz, hogy akadémiának nevezhessék. Választ kerestünk arra is, vajon az intézetek egyre növekvő létszáma nem értékteleníti-e el a másfél évtizede még kifejezetten jól csengő fogalmat. Egyáltalán: szükség van ennyi akadémiára? Összeállításunkban három népszerű csapatsportág, a kézi- és a kosárlabda, valamint a labdarúgás helyzetét vizsgáljuk meg.
Mindenekelőtt Mocsai Lajost, a Testnevelési Egyetem rektorát, a Nemzeti Kézilabda Akadémia (NEKA) főigazgatóját kérdeztük arról, általánosságban mi a véleménye az akadémiákról.
„Nem tartom elhasználtnak a szót, hiszen történelmi fogalom. És inkább a másik oldalról közelítem meg a kérdést: amelyik intézmény ki meri jelenteni magáról, hogy akadémia, annak kötelessége, hogy megtöltse tartalommal – magyarázza. – „Akadémia alatt nem feltétlenül bennlakásos intézményt kell érteni, olyat viszont igen, amelyben a fiatalok napirendjével egyeztetve elvégzik a megfelelő szakmai munkát, és ahhoz a legjobb hátteret biztosítják. A vezérelv a tehetséggondozás, az akadémia adjon sporttudományosan felépített, tartalmas és pedagógiailag is helyes képzést.”
Kézilabdában a NEKA az etalon
A rektor kiemelte: rendkívül fontos, hogy az akadémiák folyamatos adminisztrációt végezzenek a gyerekekkel kapcsolatban. Amellett a szülőkkel és az iskolákkal egyeztetve életpályamodellt kell kínálniuk minden fiatal számára. Hozzátette, hosszú pályafutása alatt most tapasztalja először, hogy az ad hoc alapon működő utánpótlás-nevelést szisztematikusan felépített rendszer váltja fel.
„A sportágspecifikus akadémiákat nem ismerem, de az biztos: az intézmények működésének a szövetségi struktúrához kell kapcsolódniuk. Véleményem szerint minden sportágban lennie kellene központi akadémiának, s annak filozófiája mentén működhetnének a többiek.”
A Mocsai által említett elv kézilabdában már megvalósult, ott a NEKA számít olyan minőségi műhelynek, amely csatlakozik a szövetség elképzeléseihez. Korábban olyan úttörői voltak a rendszer felépítésének, mint Győr, Dunaújváros vagy Debrecen.
Minderről már Marczinka Zoltán, a kézilabda-szövetség szakmai és sportigazgatója beszél: „Az akadémia szótól kissé kiráz a hideg, ma már pejoratív kicsengése is van. A jellemzők alapján nevezhetnénk edzés- vagy képzésközpontnak, csakhogy – talán a futballból kiindulva – mégis az akadémia terjedt el. A NEKA kimondottan a szövetség égisze alatt működő bázis, az hasonlít leginkább arra, amit ideális akadémiának tekinthetünk, hiszen minden feltétel adott a magas szintű utánpótlás-neveléshez. Alapvetően az a követendő példa, de nyilvánvalóan nem mindenütt azonosak a lehetőségek. A helyi sajátosságokhoz alkalmazkodva olyan intézmény is lehet akadémia, amely nem minden elemében egyezik a NEKA-val. Fontos azonban, hogy amelyik műhely nem felel meg minden kritériumnak, az ne hívhassa magát akadémiának.”
A fölvetéshez csatlakozik Bodnár Péter, kosárlabda-szövetség főtitkára is. Jelenleg éppen átvilágítják a működő akadémiákat – az elnevezést nem birtokló utánpótlásműhelyekkel egyetemben:
„Négy évvel ezelőtt felállítottuk a kritériumrendszert, amelynek a teljesítésével meg lehetett szerezni az akadémiai minősítést. Később rájöttünk, hogy a feltételeknek rengeteg sportszervezet képes megfelelni, ezért vonalat húztunk, és tavaly októberben felfüggesztettük az akkreditációs kérelmek elbírálását. Addigra tizenhárom akadémia működött az országban, ami nyilvánvalóan sok. Hat-nyolc intézmény lenne reális.”
Kosárlabdában tizenhárom akadémia működik
A szövetség ezért felkérte dr. Szabó Tamást, a Sporttudományi és Diagnosztikai Központ vezetőjét, hogy világítsa át az akadémiák működését. Mindenképpen semleges személyre szerették volna bízni az auditálást, hogy az elfogultságnak a látszatát is elkerüljék.
„Lezárult az adatgyűjtés, most következik az információk feldolgozása – folytatja Bodnár. – Az akadémiákat egymással és a címet nem birtokló műhelyekkel is összehasonlítják, kíváncsiak vagyunk, van-e mérhető különbség közöttük. Reményeink szerint felszínre kerülnek a hibák, kiderül, min kell javítanunk, egyáltalán van-e értelme az akadémiai rendszernek.”
A főtitkár hozzátette, rendkívül fontos, hogy meghatározzák, mi is az akadémiák elsődleges feladata: „A legfontosabb az utánpótlás-nevelés, a felnőtt csapatok ellátása játékosokkal. Az alapján kell mérni a sikerességet, hány élvonalbeli és válogatott játékos kerül ki az akadémiákról. Nem szabad elbújni a korosztályos bajnoki címek mögé, ahogyan az élvonalbeli csapatok kárára sem lehet terjeszkedni.”
Az akadémiák szaporodása a labdarúgást is igen nagy mértékben érinti. Összeszámolhatatlan, hány műhely is hívja magát akadémiának az országban, hiszen csupán az auditálásukra felkért belga cég, a Double Pass vizsgál közülük tizenötöt (Vasas Kubala Akadémia, Sándor Károly Akadémia, Magyar Futball Akadémia, Diósgyőri Akadémia, Békéscsaba Akadémia, Puskás Akadémia, Fehér Miklós Akadémia, Debreceni Akadémia, Illés Akadémia, Bene Ferenc Akadémia, FTC, Újpest, Pécsi Futball Akadémia, Bozsik József Akadémia, Kecskeméti Akadémia).
Önmagában már a szám is soknak tetszik, ráadásul az országnak gyakorlatilag nincs olyan szeglete, ahol ne találkoznánk akadémiának nevezett utánpótlásműhellyel. Hogy csak néhány példát említsünk: Budapesten működik még például a Budakeszi Akadémia, a Szent István Akadémia vagy a Deák Bamba Akadémia. Gyulán a Grosics Gyula Akadémia, Szegeden a KÉSZ Akadémia, Zalaegerszegen a ZTE Akadémia, Törökbálinton a T-Bálint Akadémia és Hódmezővásárhelyen a helyi intézmény.
Labdarúgásban a Sándor Károly Akadémia volt az úttörő
Nem túlzás, a sort napestig lehetne folytatni. Mintha az akadémia szó használata, az elitista jelkép önmagában megoldás lenne a magyar futballutánpótlás minden problémájára, pedig az MLSZ vezetésének azon véleményével mindenki egyetért, hogy csak a tartalmas, felelős szakmai munka (magyarán a magasabb színvonalú edzői tevékenység) lehet a folyamatos fejlődés alapja. Tízmilliós országban természetesen messze nincs szükség ennyi akadémiára, hiszen az eredeti céljuk az lenne, hogy kiemeljék a legígéretesebb tehetségeket, és közösen, a legjobbakat a legjobbakkal együtt képezze. Ennyi tálentuma persze véletlenül sincs a magyar futballnak, akadémiának ugyanakkor bárki elnevezheti a műhelyét, aki úgy gondolja, hogy azzal nagyobb rangot kölcsönöz, és a szülő lelkesebben viszi oda a gyermekét.
Az első fecskének számító Sándor Károly Akadémia megalakulásakor az akadémia szó még tényleg elit jelentéstartalommal bírt, mára ez jelentősen devalválódott. (Igaz, ehhez hozzájárult az is, hogy e műhelyeknek nem sikerült kinevelniük egyetlen Európában piacképes labdarúgót sem). Mint megtudtuk, a „tömegesség” veszélyét a szövetség is felismerte, ezért is kérte fel a Double Pass céget, hogy ne pusztán vizsgálja az akadémiákat, hanem állítsa fel azt a kritériumrendszert, amely meghatározza: mely műhelyek számítanak valóban elitképző akadémiáknak. A cég ígérete szerint a szempontrendszer jövőre készülhet el.
