– Mondhatni, a MÁV-DAC-pályán született, hiszen az édesapja ott játszott.
– Igen, édesapám Hadnagy néven futballozott, és nem volt kérdés, hogy én is itt fogok játszani. Nagyon korán, már hétévesen az Erzsébet ligetben lévő pályára vitt, ahol aztán kiváló edzők keze alatt focizhattam.
– Ő mennyire inspirálta, hogy játékos legyen?
– Győr belvárosában laktunk, s édesapám a DAC-tól kapott egy egy szoba-konyhás, kis fürdőszobás lakást, apró kerttel. Nagyon jó hely volt, hiszen a kert oldalán a régi nyomda fala volt, és ott nyáron a fal volt a játszótárs, télen pedig a kis konyhában leraktunk két sámlit kapunak, s ott fociztunk. Már tízévesen a DAC igazolt játékosa volt. Végigjártam minden korosztályt, az ifiben pedig egy szezon alatt ötvenkét gólt szereztem. Itt látott meg Kovács Imre bácsi, „Murok”, már 1974-ben a felnőttek közé vitt fel, és nagy örömömre tizenhét évesen bemutatkoztam az NB I. B-ben. Három év alatt több mint harminc gólt szereztem, közel száz meccsen. Itt lett Bundzsák Dezső az edzőm, akkor jött haza Görögországból, tőle sokat tanultam. Ha jól emlékszem, 1977 elején játszottunk kétszer is az ETO ellen Kisalföld Kupa-mérkőzést, mindkétszer megvertük az ETO-t, és mindkétszer gólt szereztem. Nagyon szerettem a DAC-ban játszani, a családias hangulatból nem igazán vágytam máshová. Az egyik mérkőzés után leültem játékostársammal, Gyömörei Sándorral, a kiváló középpályással, és megkérdeztem: mit csináljak, keresnek az NB I-ből. Azonnal menj – felelte. A kérdés már csak az volt, hogy a Szombathely vagy az ETO. Aztán az édesapám javaslatára az ETO-t választottam, így lettem 1977-től 1986-ig ETO-játékos.
– Szerencsés korban nőtt fel, hiszen a város labdarúgása éppen akkoriban futott a csúcsra, amikor játszott.
– Igen, nagyon jó csapatok voltak mifelénk. Az első osztályban szerepelt az ETO, a másodikban a DAC és az ősi rivális, a Győri Dózsa, a harmadikban a
Mosonmagyaróvár, de a megyei I. osztályban is kiváló csapatok játszottak. Így az Elektromos, a Mezőgép vagy a Postás. Városon belül óriási volt a rivalizálás. Mindig volt két-háromezer néző, s egyszer a Dózsa szurkolói kék-fehér koporsóval érkeztek meg, jelképezve ezzel, hogy temetni jöttek a DAC-ot.
– Nem volt belőle cirkusz, hogy átigazolt az ETO-hoz? Hiszen az ETO-tábor és a DAC szurkolói gyilkolászták egymást.
– Viszonylag simán történt az átigazolás. Akkor én már eldöntöttem, hogy megyek, csak az volt a kérdés, hogy a két klub hogyan egyezik meg
egymással. Végül a helyemre az ETO három játékost adott, így mindenki jól járt, azok is, akik érkeztek az ETO-ból. Ott kevesebb lehetőséget kaptak.
– A sportkönyvekben, no meg az interneten az áll, hogy tagja volt 1981 és 1986 között a győri futballtörténet legsikeresebb csapatának: kétszeres bajnok, ezüstérmes és egyszeres bronzérmes.
– Ez nagyon érdekes történet. Amikor átkerültem, Palicskó Tibor volt az edző, és az átigazoláskor a középpályára rajtam kívül érkezett Onhausz és Nérey az FTC-től. Itt volt még Somogyi Józsi, Horváth Laci, Mile Sanyi, Glázer Robi, tehát két helyre hat jelentkező. A felkészülési mérkőzések annyira jól sikerültek nekem, hogy a bajnoki nyitányon, 1977-ben, a Szombathely ellen kezdő voltam. Egy év után Palicskó Tibornak lejárt a szerződése, és érkezett Kovács Imre. Az eredmények a következő három évben nem voltak fényesek, bár nekem a játék és a góllövés nem ment rosszul, s jobb csapatban akartam játszani, és válogatott lenni. Ez budapesti csapatból könnyebben ment. Ennek tudatában tárgyaltam az 1981–82-es bajnokság előtt Bundzsák Dezsővel, aki akkor a Vasas vezető edzője volt. Leültünk egyeztetni Pesten, Győrött másnap jött Verebes József, és vele is beszéltem. Annyira szuggesztív volt, hogy a mai napig eszembe jutnak a szavai: „Ne menj sehová, csinálunk egy nagy csapatot, és ehhez kellesz te is.” Ennek hatására maradtam, és öt évet játszottam a kezei alatt. Utólag elmondhatom, jól döntöttem: kétszézharmincegy mérkőzésen száztizenhat gólt szereztem az ETO-ban.
– Az 1981–1982-es kiírásban pedig, középpályás létére, még a gólkirályi címet is megszerezte, huszonkét góllal. S ott volt még huszonhét válogatottság. Nem rossz mérleg, ugye, nem elégedetlen vele?
– Erre röviden azt mondhatom, akkoriban vidékről válogatottnak lenni hatalmas dolog volt, nem beszélve arról, hogy az 1986-as vb után többször is a csapat kapitánya lehettem. Gondolom, ha 1981-ben a Vasashoz igazolok, akkor többszörös válogatott vagyok, viszont nem biztos, hogy bajnokságokat nyerek, s gólkirály lehetek. És az sem biztos, hogy külföldre tudok szerződni.
– A mexikói világbajnoki szereplés nagy sebet ejtett a magyar futballon. Hannich Péteren is?
– Szerencsés voltam, már ha ez szerencse, de a vb előtt bokasérülést szenvedtem a magaslati edzőtáborban, s az első diagnózis szerint, amit Ausztriában állítottak fel, hosszabb kihagyás várt volna rám. Azonban a sérülés másnapján, már a budapesti Sportkórházban, Mecseki doktor kiderítette, hogy nagyjából három hét után újra játszhatok, így az 1982-es vb-lemaradás után, a mexikóiról nem kellett lemondanom. Nagy reményekkel érkeztünk Mexikóba, s az esélylatolgatások szerint nagyon messzire vártak bennünket. De ebből aztán semmi nem lett. Sok apró dolog nem állt össze.
– Például?
– Például gondolok itt az étkezésre, a milliószor emlegetett tésztaevésre, vagy az edzésidőpontok kiválasztására. Mi is többet vártunk a vb-től, aztán kicsit félve érkeztünk haza, de szerencsére nem történt nagyobb atrocitás. Összegzésként elmondhatom, hogy borzasztó volt a szereplés, viszont az addig elért eredményeknek köszönhetően, több játékos is külföldre tudott szerződni.
– Így Hannich Nancyba.
– A vb előtt játszottunk barátságos mérkőzést a brazilokkal, a Népstadionban, és a 3-0-s győzelmünk után keresett meg Aldo Platini, a Nancy elnöke. Gyorsan megegyeztünk, és Nagy Antallal a vb után a francia élvonalban szereplő Lorreine tartományi csapatba kerültünk. Mondanom sem kell, az épülő szocializmusból egy más világba csöppentem, s közelről tapasztalhattam, milyen játszani egy Littbarski vagy Francescoli ellen. A külföldi játék sajnos rövidre sikeredett, mivel egy súlyos sérülés miatt több mint fél évre kiestem a játékból, így 1988-ban hazajöttem. Természetesen az ETO-ba.
– Hiányol valamit a pályafutásából? Mondjuk egy komoly, fajsúlyos külföldi csapatot? Jól tudom, hogy Ausztriában fejezte be a focit?
– Abban az időszakban szövetségi szabály volt, hogy csak harminc évesnél öregebb játékos mehet külföldre. Így aztán kevés sansz volt arra, hogy harminc fölött menő külföldi csapatba lehessen kerülni. Több kiváló lehetőségtől is elestem. Az ETO-val elért első aranyérem után a VOEST Linz hároméves szerződéssel keresett meg, egy évvel később, a második arany után pedig a Royal Antwerpennel már aláírt szerződésem volt, ám az akkori vezetés érvénytelenítette. A több lehetőségek után 1986-ban mentem Franciaországba, majd a visszatérés után fél évig Győrött, aztán három éven át az MTK-ban játszottam. A profi játékot harminchárom évesen be szerettem volna fejezni, annak ellenére, hogy volt egy újabb külföldi lehetőség, a svájci másodosztályba két évre, de azt gondoltam, hogy levezetésnek jó lesz Ausztria. Ebből a levezetésből négy év lett Mattersburgban és három Zurndorfban. A futballt végül is térdszalagszakadás miatt hagytam abba, negyvenévesen. Két nap múlva már a Mosonmagyaróvár edzője voltam.
– A Verebes-korszakra még mindig büszke Győr városa. Hogyan emlékszik, mitől lett olyan jó az a csapat?
– Igen, a mai napig arról beszél a város, amit az a csapat elért. Még most is folyamatosan kell mesélni az akkori mérkőzésekről, a gólokról, sikerekről. Ennél fontosabbnak tartom, hogy bármerre járok is az országban, beszéljek fradistával vagy Újpest-szurkolóval, még mindig szuperlatívuszokban beszél a nagy ETO-ról. Hogy mi volt a siker titka? Egy szóval mondanám, hogy Verebes, de ennél kicsit összetettebb a dolog. Újfajta edzésmódszer, más megközelítésű pszichológia, új játékfelfogás, amelyhez szükség volt nyitott agyú futballistákra. Ez mind összejött, és az ötödik forduló után már a közönség is érezte, hogy itt valami nagy dolog történik. Több mint száz gólt rúgtunk, gólkirály lehettem, és évtizedek múltán ismét vidéki csapat lett a bajnok. És ezt egy évvel később megismételtük. A harmadik évben is ott voltunk az elején, aztán a sorsdöntő találkozón, Győrött, a Honvéd ellen Győri játékvezető másként gondolta, és 2-1-re a Honvéd nyert.
– Mit tudott Verebes, amit más edzők nem?
– Amikor Győrbe érkezett, azonnal tudatta velünk, hogy nincs jobb csapat az ETO-nál. Természetesen meglepődtünk, aztán ahogy elkezdtünk dolgozni, jöttek az eredmények. Egyre jobban hittük, hogy tényleg nincs jobb nálunk. A Mágus a szakmai tudásán túl nagyon tudott a játékosokkal kommunikálni, maximálisan bízott mindenkiben, a zűrös helyzeteket kiválóan kezelte, ráérzet egy-egy szituációra, például a cserékre, s ugyan kicsit lezsernek tűnt a taktikai megbeszéléseken, de amit mondott, és ahogy mondta, az fantasztikus volt. A klub vezetőivel is elhitette, hogy nagy dolgok készülnek, és a közönséget is maga mellé állította. Ami a legfontosabb volt számára, hogy mindig a saját csapatát helyezte előtérbe. Mindig azt mondta: „az ellenfél alkalmazkodjon hozzánk, ne pedig fordítva legyen”.
– Bizonyára az edzői szakmából is sok mindent elleshetett a Mágustól, de akár Kovács Imrétől is.
– Minden edzőnek mindig van saját elképzelése a futballról. Mivel támadó középpályás voltam, és sok gólt rúgtam, az én filozófiám a támadó foci. Azoknál a kluboknál is, ahol dolgoztam edzőként vagy vezetőként, ezek az irányelvek vezettek. Természetesen ehhez igyekeztem kialakítani a játékoskeretet. Mondhatom, a legtöbb helyen ez sikerült. És persze igyekeztem az edzőimtől látottakat hasznosítani. Nancyban a világhírű Arsene Wenger volt az edzőm, és nagyon sok edzését már akkor leírtam.
– Kinél érezte igazán jól magát, bár talán meg sem kellene kérdeznem, hiszen a verebesi idők egyfajta folyamatos diadalmenetet jelentettek.
– Ez nem lehet kérdés, hiszen a hazai labdarúgó-pályafutásom tizenöt évéből tizenkettőt Verebesnél töltöttem. Gondolom, ez nagyon ritka egy játékos és egy edző életében. Szerettem a stílusát, imádtam az edzéseit, tiszteltem a tudását, és csodáltam az észrevételeit, amelyekkel megváltozott egy-egy mérkőzés kimenetele. Hiteles ember volt. Sajnos, a magyar labdarúgás, az akkori kakaskodások miatt, nem profitált a tudásából.
– És ön? Ön profitált belőle edzőként? Úgy látom, Hannich Péter edzősködése nem igazán jött be. Ugye most nincs csapata? Hol dolgozott eddig?
– Ez így nem jelenthető ki, hogy nem jött be. Nekem az a véleményem, hogy nem csak az a jó edző, aki mindig bajnokságot nyer, hanem az, aki az adott állományból mindig a legjobbat ki tudja hozni. Elmondhatom, hogy edzői pályafutásom első állomásán, 1997-ben Mosonmagyaróváron egy nagyon fiatal csapatot sikerült a bajnokság élmezőnyébe vezényelni. Két évvel később Pápán én indítottam az NB I. felé a csapatot, hisz az NB III. első helye után az osztályozó megnyerésével azonnal az NB I. B-be kerültünk. Majd 2002–2003-ban, egy alig húszéves átlagéletkorú csapattal, a Veszprémmel a bajnokság élén végeztünk. Utána, 2005 és 2008 között a Gyirmóttal kétszer is dobogósok lettünk az NB II.-ben, majd sportágat váltva, 2010 és 2016 között az ETO futsal sportigazgatójaként BL-négyes döntőt játszottunk, és felépítettük a 7–19 éves korosztályt. Az út aztán újra Gyirmótra vezetett, a botladozó, a tizenegyedik helyen álló csapatból kollégámmal, barátommal, Szepessy Lászlóval másfél év alatt a dobogó harmadik helyére értünk. Aztán jött az ETO, s tavaly pedig Ménfőcsanakon dolgoztam. Igen fiatal csapattal, és a célt, a bentmaradást teljesítettük.
– Most teljesen kiesett a futballból? Hiányzik?
– Nehéz év áll mögöttem, sajnos, az amatőr futball nehéz időszakot él. Kevés a játékos, a fiatalok nem nagyon szeretnek alacsonyabb osztályban játszani, nem érzik, hogy jó ugródeszka is lehet. Ménfőcsanakon is ez volt a gond, tizennégy játékossal játszottuk le a bajnokságot. Nagy számban fiatalokkal. E mellé jöttek az anyagi problémák is, s ezt nem volt egyszerű kezelni, és ha nem én vagyok a csapat vezetője, lehet, hogy a százéves múlttal rendelkező klub már eltűnt volna a labdarúgásból. Nemcsak fizikailag, szellemileg is elfárasztott, régen éreztem, hogy szükséges egy kis pihenő.
– Visszatérne a nagy szerelméhez, az ETO-hoz?
– Igen. 2021 májusában keresett meg Soós Imre elnök, hogy rendbe kellene tenni a csapatot, hisz az előző kiírásban a tizenkettedik helyen végeztek. Nagyon sok játékosnak lejár a szerződése, és vannak olyanok, akikkel már nem számol a klub. A tulajdonos Mányi Józseffel egyeztetve elmondta, milyen anyagi lehetőségek vannak, s ennek szellemében kezdtem el dolgozni. A székfoglalóban csak annyit mondtam, hogy „hazatértem”, hisz nekem ez a második hazám.
– Hogy fogadták?
– Jól. Hároméves tervet készítettem, amelyben megfogalmaztam, hogy a klub százhuszadik évfordulóján az NB I-ben kell szerepelni. És csak magyar játékosokkal. Ennek szerettem volna megnyerni a városban működő cégek mellett a város támogatását is. Sajnos, egyik ajtó sem nyílt, azt érzékeltem, hogy a cégek csak akkor lépnek, ha már eredmény van, a város pedig elkötelezett a kézilabda mellett. Ennek szellemében a Mányi-büdzséből dolgoztam, de tudtam, hogy két év alatt feljutó helyre viszem a csapatot. Edzőnek Klausz Lászlót szerződtettük, és kialakítottam a keretet tizenkét új játékossal. A bajnokság során kialakult a mag. Az ősz végén a hatodik helyen álltunk, a dobogótól két győztes meccsre, és tudtam, hogy a csapatot hol kell a télen megerősíteni. Aztán az év végén robbant a bomba, Dézsi polgármester bejelentette, hogy február 1-jétől tőkeerős külföldi befektető érkezik, s 2022 január végén kiderült, hogy a szlovák bajnokságban játszó DAC tulajdonosa a vevő. Vegyes érzésekkel fogadta mindenki, hónapokon át nagy volt a bizonytalanság, ki megy, ki marad. Az új tulajdonosnak szóltam februárban, hogy megállapodtam azzal a két NB I-es játékossal, akit szeretnék hozni, három játékos elmegy, így anyagilag nincs plusz teher a klubon. Az új vezető ezt azonnal leállította, és jelezte, hogy a keret nem változik, ezzel érjünk el eredményt, és próbáljunk minél több fiatalt beépíteni. Ennek tükrében a tavasszal bravúrosan szerepeltünk, a bajnokságban közvetlen az élboly mögött végeztünk, a kupában az elődöntőig meneteltünk, s kihoztunk a stadionba, az FTC elleni meccsre ötezer nézőt. Nekem egyéves opciós szerződésem volt a klubbal, de áprilisban jelezték, hogy Mihalecz István lesz a sportigazgató – azóta már őt is menesztették –, s az opciót nem érvényesítik. Hogy dolgoznék újra az ETO-nál? Ebben a klubban lettem ikon, ez a klub nagyon sokat adott, természetesnek vettem, amikor visszakerültem, hogy nekem is vissza kell adnom valamit abból a sok jóból, tehát ha hívnak, kötelességem segíteni. De nem fognak hívni. Az elveink a mostani vezetőkkel nem egyeznek. Én bízom a magyar futballistákban, ők pedig a külföldiekben. Számomra nem szimpatikus, hogy az NB II-ben ennyi külföldi játszik Győrött, ezzel elveszik a többi magyar elől a lehetőséget. Ennek ellenére ezzel a büdzsével, amivel most dolgoznak, jogos elvárás az NB I., más eredmény bukás.
– A család, hogy viseli, hogy ritmustalan az életük? Igaz, korábban a futballban is az volt.
– Hát furcsa is volt, hogy negyvenegy év után júliusban nem dolgoztam, viszont most tudtam több időt fordítani az unokáimra. A fiam hároméves lánya, Emma augusztusban velünk volt, a lányoméknál pedig augusztus 2-án megszületett Lisa, a második unokánk. Mindkét gyermekem külföldön él, úgyhogy München és Bischofshofen között ingáztunk. Mellette a futball sem maradt el, hiszen szurkoltam a fiamnak, aki még játszik német amatőr osztályban, és Bayern München mérkőzését is láttam. Feleségemmel, akivel negyvenhárom éve vagyunk együtt, ezek számunkra teljesen természetes dolgok, s ő tudja, hogy megváltoztatni már nem tud, a futball a második szerelmem. Örök.
Írta a Magyar Hírlap
