Csizmadia Csaba, a BMTE-től távozó szakember beszélt szülői hasonlatról, Carsten Jancker mentalitásáról, félmillió kilométerről és elromlott motorról is.
Csizmadia Csaba vállalta a ráeső részt (fotó: Nemzeti Sport, Szabó Miklós)
– Sejtem, nem jött álom a szemére vasárnap este.
– Természetesen nem, pörgött az agyam, ráadásul annyi bátorító üzenetet kaptam, amennyit akkor sem, amikor tavaly feljutottunk az NB I-be – mondta lapunknak Csizmadia Csaba, a budafokiak korábbi vezetőedzője, aki a vasárnap a Pakstól elszenvedett kiütéses vereség (2–9) után felajánlotta lemondását, amelyet a BMTE vezetősége elfogadott. – Több száz levelet kaptam, olyanoktól is, akikkel életemben csak néhány szót váltottam. Írt élvonalbeli edző és játékos, ennél jobb és megtisztelőbb visszajelzésről nem is álmodhat az ember. Biztattak, dicsértek, tényleg jólesett – kedden válaszoltam az utolsó levélre…
– Mikor döntötte le, hogy feláll a kispadról?
– Amikor megkaptuk az ötödik gólt, éreztem, ebből baj lehet, hiszen még hátravolt jó fél óra. Hihetetlen, de semmi előjele sem volt annak, hogy ennyire szétesik a csapat, olyannyira, hogy még vezettünk egy nullára. Ezután a Paks sokkal jobban futballozott, de még a félidőben is azt mondtam a srácoknak, ha szerzünk egy gólt, feljöhetünk négy háromra, és még bármi megtörténhet – nem ez történt sajnos. Úgyhogy a hatodik kapott gól után mondtam magamnak, valakinek vállalnia kell a felelősséget ezért a kudarcért, az pedig nem lehet más, mint én. Megalázó vereséget szenvedtünk, úgy tartottam helyesnek, ha benyújtom a lemondásomat. Ez még azt a néhány héttel korábbi megállapodásunkat is felülírta, amely szerint az idény végéig biztosan maradok. Csak így lehetett tiszta a lelkiismeretem. Ettől függetlenül csupa jót mondhatok a csapatra, büszke vagyok a játékosokra, hogy majdnem a bajnokság végéig reális esélyünk maradt a bennmaradásra. Megtehettem volna, hogy nem mondok le, s ha a vezetőség is úgy gondolja, maradok, de éreztem, valami megtört, nem akartam a heti edzésmunka során olyat mondani, amit aztán megbánok. Eszembe sem volt megmérgezni a kapcsolatunkat: mindenki emlékezzen a jóra és a szépre, hiszen a miénk – a kiesés ellenére – egyértelműen sikersztori.
– Mit mondott a csapatnak a paksi meccs után?
– Mielőtt bementem az öltözőbe, megvártam Oláh Lóránt sportigazgatót, s elmondtam neki, távozom. Azt válaszolta, várjunk ezzel kicsit, ne hozzak elhamarkodott döntést. A csapat előtt nem említettem, csak sejtettem, hogy felállok a kispadról, így a srácoktól csak szerdán köszöntem el, ezt diktálja a becsület. Amikor biztossá vált a távozásom, sok játékos hívott, meglepte őket a lépésem. Kerestem a miérteket, hogyan eshettünk ennyire össze – talán az a válasz, hogy mentálisan elfáradt a brigád. Jó néhány olyan meccsen szenvedtünk vereséget, amikor legalább egy pontot megérdemeltünk volna. Például március elején Újpesten kettő nullára kikaptunk, de úgy, hogy a nyolcvankilencedik percben még nulla nulla volt az állás… Ezután négy nappal fogadtuk a Mol Fehérvárt, s nyolcvannégy percig egy egyre álltunk, végül Zsóri Dániel öngólja után maradtunk pont nélkül. Ezek ha nem is törték meg a csapatot, rossz hatással volt rá, és egyre inkább felemésztett minket. Azt sem volt könnyű feldolgozni sokaknak, hogy mindenhonnan azt hallottuk, kieső csapat a miénk – ha valaki azt hallja reggeltől estig, hogy hülye, lehet, előbb-utóbb elhiszi, hogy tényleg az.
– Melyik időszakot élte meg a legnehezebben?
– Több ilyen is volt, de talán a legkeményebbet tavaly november környékén – bár egyszer sem panaszkodtam, most sem teszem, ezek csak tények. A felcsúti mérkőzés hetében többen is koronavírussal betegeskedtek, az utánpótlás-válogatottaktól akkor tértek vissza néhányan, s mint kiderült, a nemzeti csapatnál az egyik gyógymasszőr vírusos lett, így a fiatalokat el kellett különítenem. Végignéztem a pályán, és előfordult, hogy négy csoportban zajlott a munka… Azért így dolgozva megfelelő terhelést adni a futballistáknak nehéz feladat, főleg úgy, hogy eredményt is kellett produkálni. Kapkodtam a fejem, káosz volt, és azt kérdeztem: mi jöhet még? De mindig nyugtattam magam, hogy mindent megoldunk.
– Tenne valamit másképpen?
– Nem. Ez persze nem azt jelenti, hogy nem hibáztam. Aki dolgozik, az hibázik, ez nyilván rám is igaz. De tiszta a lelkiismeretem, amit futballistaként a pályán tapasztaltam, vagy amit edzőként tanultam, megpróbáltam átadni. Sohasem tartottam magam tehetséges labdarúgónak, amit elértem, azt az akaratomnak és a hozzáállásomnak köszönhetem, ezt tapasztaltam sok helyen – például amikor a harmincháromszoros német válogatott csatárt, Carsten Janckert a csapattársamnak vallhattam az osztrák Mattersburgnál. Aki azt hitte, levezetni érkezett a Bayern Münchennel Bajnokok Ligája-győztes csatár, nagyot tévedett. Hihetetlen belső motiváció fűtötte, az ilyen emberektől szerettem tanulni.
– Edzőként mennyit fejlődött az elmúlt két és fél évben?
– Rengeteget. Hullámvasúton ültünk, meg kellett tapasztalnom a csodás sikereket és a fájdalmas vereségeket egyaránt. Úgy érzem, edzőként kijártam az alsó tagozatot. Csodás öt és fél évet töltöttem el Budafokon, hármat játékosként, két és felet edzőként. Nemrégiben összeszámoltam, körülbelül ötszázezer kilométert tettem meg ennyi idő alatt edzésekre, meccsekre – csak köszönhetek az egyesületnek, hiszen lehetőséget adott a bizonyításra, bízott bennem, és tényleg mindenki a sikerért dolgozott, a takarítónőtől a stábtagokon át az elnökig bezárólag. Örülök, hogy ennek részese lehettem. Úgy engedem el a csapatot, mint a szülő a tizennyolc éves gyerekét: amit tudtam, megadtam és átadtam, innentől kezdve leginkább rajta múlik, mire viszi.
– Mely játékosok maradhatnak az NB I-ben a Budafokból?
– Ha jól tudom, akadt olyan futballistánk, aki iránt már két hónapja érdeklődnek… Remélem, sokan maradnak az élvonalban, meg is érdemlik.
– Valóban így van, mégis, csalódott valakiben?
– Nem. Látni kell, szinte végig túl magas fordulatszámon pörögtünk, így benne volt a pakliban, hogy előbb-utóbb elromlik a motor. Erőn felül teljesítettek a srácok.
– És ön? Ha azt mondanák holnap, belevághatna máshol a munkába, mit válaszolna?
– Az biztos, hogy mentálisan megviselt ez az idény. Lelkiismeretes vagyok, mindig mindent beleadtam a munkába. Reggeltől estig dolgoztunk, de szívesen tettük, élveztük. Igaz, a stressz utóhatása időnként jelentkezett, fájt a fejem, és nem éreztem jól magam. Túlfeszítettem a húrt. Hogy milyen munkába vágok bele legközelebb, attól függ, mi a célja az adott klubnak és a vezetőinek. Nem mondok olyat, hogy most két hónapig pihennék, hiszen mégiscsak fiatal vagyok. Ha meggyőznek, és látom értelmét, biztosan igent mondanék.
– Osztálytól függetlenül?
– Ha az adott szinten a legmagasabb osztályban kaptál lehetőséget, nyilván ott akarsz maradni, még ha nem is könnyű. A Budafok és a csapat segítségével jó irányba indult el a karrierem, igaz, abban még nincs tapasztalatom, hogy ilyenkor mit tegyek: meddig várjak egy-egy döntéssel? Ha alacsonyabb osztályból hívnak, elvállaljam-e, vagy legyek türelmes? Meglátjuk, mit hoz a jövő – az biztos, hogy a Budafokra mindig is jó szívvel gondolok vissza.
(nso.hu / Cserháti András)
