Székesfehérvár a kosárlabdázásában átlag fölötti történelmet mondhat a magáénak. Elég csak a Bogár-fivéreket, Noficzer Annát, Thuróczi Nórát vagy éppen a fiatalabbak közül Boksay Zsuzsát említeni – ők mindannyian a magyar kosárlabdázás kiemelkedő egyéniségei voltak. Legutóbb a jó sorsom egy ugyancsak jól ismert, korábbi fehérvári kiválósággal hozott össze Demeter Vilmos személyében. Az annak idején 63-szoros válogatottságig jutott, ma 68 éves sportemberrel a lakásán sikerült hosszas, múltidéző beszélgetést folytatnom.
Demeter Vilmos kedvenc trófeájával (fotó: jochapress)
Az ilyenkor szokásos felvezető köröket követően az a kérdés került előtérbe, hogy igaz-e az a feltételezés, amely szerint Fehérváron valamivel könnyebb bárkinek kosárlabdázónak lennie, mint sok más településen?
– Székesfehérváron mindig is komoly sportélet folyt. Kézilabdában, atlétikában, labdarúgásban és kosárlabdában mindig kiemelkedő csapatok képviselték a várost. Mivel édesapám testnevelő tanársága mellett edzőként is dolgozott gyermekeit is próbálta a sport felé irányítani. Mivel magasságommal kitűntem, hamar a kosaras srácok között találtam magam. Középiskolásként a kosárlabda mellett atletizáltam nem is sikertelenül, hiszen az 1972-es, 197 centiméteres magasugró középiskolai rekordomat azóta sem sikerült megdönteniük az iskolám jelenlegi tanulóinak. Középiskolásként kétszer voltam tagja iskolánk országos bajnok csapatának: először a 14-16 éves majd a 16-18 éves korosztályban.Tizenöt éves koromban két nagy sportolói élmény ért. Leigazolt a Videoton férfi NB-I es csapata, valamint meghívott Haris Ferenc az ifjúsági válogatottba. Első NB-I es mérkőzésemet az akkor az élmezőnyhöz tartozó Csepel csapata ellen játszottam, ahol meglepetésre 12 pontot dobtam. Sajnos a mérkőzést viszont elvesztettük. Ebben az időben Fehérváron négy első osztályú kosárlabda csapat szerepelt: a Videoton női és férfi, illetve az Építők női és férfi csapata. Érettségi után felvettek a TF re.
– Arról még nem esett szó, hogy családjukban igen komoly hagyományai vannak a kosárlabdázásnak.
– Nem egyszerűen egy hétgyermekes családba születtem bele harmadik utódként, hanem történetesen a fehérvári kosarazás megalapítójának lehetek a fia – indította a történetet a házigazda. – Édesapám, Demeter Vilmos testnevelő tanárként tette le a kosárlabdázás alapjait városunkban, még a múlt század harmincas éveiben. Az ő nevéhez fűződik az öttusázás fehérvári meghonosítása is – én egyébként először egy harmadik sportággal, az atlétikával próbálkoztam, de 12 éves koromtól jártam kosaras edzésekre is. Nyolcadikosként az iskolánk válogatottja az úttörő olimpián is szerepelt, egy évvel később pedig minőségi ugrásig jutott a kosaras pályafutásom. Ifjúsági válogatottként Haris Ferenc majd Liptay István voltak az edzőim, a Videoton felnőtt csapata pedig leigazolt, 15 és félévesen a Csepel elleni felnőtt bajnokin is bemutatkozhattam. Ma is jól emlékszem az akkori csepeliekre, sorolhatom a neveket Pálffy Tamástól, Halmos Istvánon, Steier Józsefen, Megyeri Sándoron keresztül, egészen Bács Tiborig és Posch Péterig. Sajnos, közülük alig néhányan élnek, a többség már végleg eltávozott…
– Ez a bemutatkozás alapvetően jól sikerült az Ön számára.
– Az édesapám alapította klubban, Tőke József edzősége alatt pallérozódtam, egészen az érettségiig. A TF-en pedig a sportágban fogalomnak számító Bánki Feri bácsi volt a mesterem. Jámbor László, Németh László, Varga Mátyás és a többiek voltak a csapattársaim, akikkel úgy kerültünk fel az NB I-be, hogy a döntő meccsre a bajai „oroszlánbarlangban” került sor. Az élvonalban töltött második évad végén pedig az akkor tizennyolcas mezőnyben már a 7. helyen végeztünk!
– Már első éves „téefesként” meghívta a válogatottba az akkori kapitány, Balogh „Buli” József…
– Közben Zsíros Tibor is csalogatott a Mávagba, később pedig helyet cseréltek Baloghgal: Zsíros került a válogatott élére, Balogh pedig ment a vasgyáriakhoz. Amikor 1978-ban megkaptam a diplomámat, átléptem az akkor már Ganz-Mávag nevelt viselt klubba, ahol velem egy időben Losonczy Árpádot, Németh Károlyt és Vertetics Istvánt is megszerezték. Jó meccseink voltak, gyakran 30 pont felett teljesítettem. Kétszer lettünk ezüstérmesek a hazai pontvadászatban, így indulhattunk a Koracs Kupában is. Nagy élményeim között tartom számon, hogy a spanyol Badalona ellen itthon nyerni tudtunk! És arra is szívesen emlékszem, hogy Sibenikben Drazsen Petrovics ellen is meccselhettünk. Ami engem illet, az 1979, 80, 81-es években ment legjobban a játék.
Drazsen Petrovics (fotó:nemzetisport.hu)
– Végül 1973 és 1982 között jött össze a 63 válogatottbeli szereplése.
– Igen, és természetesen szívesen emlékezem vissza ezekre az alkalmakra. Először egyébként Ausztria ellen léphettem pályára válogatott mezben. Ahogy lenni szokott, csak az utolsó percekben cserélte be az újoncokat Balogh József, így ott pont nélkül maradtam. Az utolsó szereplésem pedig 1982-ben volt, amikor a Varsói Nagydíjon, szakvezetőként Ránky Mátyás búcsúztatott a nemzeti együttestől.
– Visszagondolva erre a 63-szoros válogatottságra, mit tart fontosnak megemlíteni?
– A legnagyobb élményt az Athénben rendezett Akropolisz Kupa jelentette, mert ott a magyar válogatott és a torna legjobbjának is engem választottak meg. Ott még a nagyon magas és nagyon erős holland együttest is sikerült legyőznünk, többek között az általam szerzett 12 ponttal. Elmondanám még, hogy annak idején a magyar kosárlabdázást nem különösebben menedzselték – ma tíz év alatt egy válogatott játékos sokkal több mérkőzésen képviselheti Magyarországot, mint mi annak idején.
– Klubszinten még tovább folytatta?
– A Ganz-Mávagban egészen 1987-ig rendszeresen szerepeltem, ekkor már új szelek fújdogáltak a sportéletben is. Kezdődött a rendszerváltás, sorban eladták a cégeket. Nekünk például akkor szóltak, amikor Szolnokra buszoztunk, hogy ez az utolsó meccsünk, másnaptól mindenki oda megy, ahova akar. Harminchárom évesen már nem számíthattam hosszabb pályafutásra, így inkább az alsóbb osztályú Malévet választottam. A harmadosztályú csapat némi vérfrissítésekkel két év alatt ugyan feljutott az élvonalba, ott viszont már csak fél év adatott nekünk.
– Önről köztudott, hogy végig testnevelő tanárként dolgozott…
– Amikor végeztem, játékostársammal, Sapszon Józseffel együtt hívtak a Trefort utcai gimnáziumba. Néhány évvel később az Ihász Dániel Szakközépiskolába váltottam, majd ezt az iskolát 1990-ben szanálták, szétszéledtünk. Végig a tanári pályát tartottam életem fő hivatásának, csak mellette dolgoztam bármit is. Feleségem két nyelvet felsőfokon beszél; erre is alapozva indítottunk egy utazási irodát, amely ma már erősen visszafogottan, de még mindig működik.
– Milyen szinten tudja követni egykori fő sportága eseményeit, történéseit?
– Mivel vállalkozóként előbb majd 15 éven keresztül a BEAC női együttesét fuvaroztam, később a Csata SK embereit szállítottam, így az ő meccseiket mindig meg is tudtam nézni. Unokaöcsém az Albacompban játszott, jelenleg pedig az NB I/B-s Honvédban szerepel, így őt is gyakran láthatom. Ami pedig a férfi bajnokságot illeti, legfőbb gondom az, hogy túl sok a külföldi a csapatokban. Nekem jobban tetszenek azok az országok, ahol csak három külföldit foglalkoztathatnak a klubok, ráadásul egyidejűleg csak két vendégjátékos lehet a küzdőtéren. Az elmondottakból következik, hogy nekem a Szombathely a legszimpatikusabb hazai klub, mert ott törekednek leginkább a magyarok következetes szerepeltetésére.
– Váltsunk vissza a családi érdekességekre!
– Ma is örömmel tölt el, hogy öcsém, Demeter József lett a magyar öttusázás első felnőtt Európa-bajnoka 1986-ban, de tagja volt az ifjúsági és junior világbajnok magyar válogatottnak is. Sajnos, felnőttként nem került ki világversenyekre, amiben része volt dr. Török Ferenc kapitány szubjektív döntéseinek is. Feleségem ritmikus sportgimnasztikában versenyzett, később szakképzett jógaoktató lett és ezen a területen mindmáig aktív. Sajnos a 21 éves vízilabdázó fiunkat szívleállás következtében elvesztettük. A lányunk – aki tornászként kezdte, műugróként folytatta, végül pedig gyengeáramú villamosmérnökként diplomázott – eddig egy unokával ajándékozott meg bennünket, de nagyon szeretnének Marci mellé kisebb testvért is vállalni.
(jochapress / Jocha Károly)
