A már visszavonult, korábban a DVSC-vel NB I-es bajnoki címet nyert és a nemzeti csapatban is pályára lépett Tisza Tibor jelenleg tehetséggondozó vállalkozást működtet Debrecenben. A civishir.hu-nak adott interjújában pályafutására is visszatekintett.
– Összességében pozitív a kép, és a nagyon büszke vagyok, illetve szerencsésnek tartom magam ezért. Nekem megadatott az, ami sokaknak a be nem teljesedett vágya. Játszottam a DVSC-ben, az Újpestben, a Diósgyőrben, magamra ölthettem a címeres mezt. Abban a tekintetben lehet csak hiányérzetem, hogy nem játszottam egy igazán nívós bajnokságban, vagy itthon akkoriban nem voltak ilyen fejlett infrastrukturális körülmények és rendezett hátterű klubok.
Diósgyőrben és Újpesten is sokszor fizetés nélkül játszottunk, ami a magyar fociban jelenleg elképzelhetetlen.
Ezzel együtt azért pozitív a kép, mert mindezt felülírja az, hogy magyar bajnok lettem a szülővárosom csapatával, olyan patinás egyesületnek voltam tagja, mint az Újpest, továbbá a DVTK játékosaként élhettem meg, mit jelent a fergeteges diósgyőri közönség buzdítása.
Az interjúban szóba került Tisza cselezőkészsége is, kérdésként pedig megkapta azt, hogy hol tanulta mindezt.
Magamtól. Néztem a tévében a sztárokat, ellestem tőlük egy-két húzást, aztán rengeteget gyakoroltam.
Valamit talán a genetika is adhatott, mert a fiamnak még nem mutattam meg, hogy mi a lövőcsel, mégis állandóan azt csinálja. Ezek szerint lehet örökölni. Nekem a védjegyemmé vált a lövőcsel, de abban nagyon sok munka volt. Ezt szajkózom most a tanítványaimnak is: gyakorlás, gyakorlás, gyakorlás!
A korábbi támadó arról is beszélt, miért van ma már kevesebb “cselezőgép” a pályákon.
– A labdarúgás megváltozott, célfutball játszanak a csapatok, amibe a cselezés nem tartozik bele.
Túl sok pénz forog kockán, a csel pedig kockázatos. Az elrontott csel ugyanis labdavesztéssel jár. Az összjáték biztonságosabb, még ha kevésbé is látványos, mint amikor valaki egy-egyezésben jár túl az ellenfél eszén.
