– Szólíthatom doktor úrnak – kérdeztem a telefonbeszélgetés elején dr. Kristóf Lászlót, a körmendi kosárlabdázás megalapítóját?
Kristóf László (fotó: Jámbori Tamás)
– Én azon kevesek közé tartozom, akik az ilyesmire nem tartanak igényt – jött a válasz. – Itt, Körmenden én mindenkinek Laci bácsi vagyok.
Laci bácsi január 10-én ünnepelte a 82. születésnapját, amihez természetesen járt is a gratuláció. Neki már a 80. születésnapját is hosszú molinó kifüggesztésével tették emlékezetessé a törzsszurkolók. A legutóbbi időkben pedig már a 85, később a 90. évfordulóra is spekulálnak.
Körmenden tehát nem felejtik el a sportág meghonosítóját, országos szinten viszont már csak a legidősebbek emlékeznek rá. Szerencsére már az első alkalommal – vírus ide vagy oda – sikerült telefonon majdnem két órát beszélgetnünk. A társalgás során rengeteg, érdekes dologra derült fény.
– Nem itt születtem, hanem egy kis őrségi faluban, Szentgyörgyvölgyben, ahol az egyik legjobb magyar kézilabdázónő, Gódorné Nagy Marianna éppen negyedszázada él. Ez azért történt, mert édesapám a II. világháborúban határvadász volt, később alkalmi munkákból élt, állandóan helyezgették és éppen ott jöttem a világra.
– Érettségi után, 1957-ben a TF-re került, ahol nagyon szeretik, ha a gólyák legalább egy sportágban az átlagnál jobbak tudnak lenni. Önnek volt ilyen adu a kezében?
– Ez is egy érdekes téma. A gimnáziumban ugyanis testnevelőink – Lénárt János és felesége – elsődlegesen a szertornát preferálták, így én is rákényszerültem a TF felvételi szintjének megtanulására. A labdajátékok is erősségeim voltak, de emellett az akkoriban még egy igen ritka sportággal, a rúdugrással is foglalkoztam. Ez is előnyömre vált.
– A TF-en volt tanárai közül kiket említene meg?
– Labdarúgásban két, kitűnő szakembertől, Zalka Andrástól és Csanádi Árpádtól rengeteget tanulhattam, de ugyanezt elmondhatom a kézi- és a kosárlabda vonatkozásában is. A fiatal és rendkívül ambiciózus Páder Jánost is nagyon megkedveltem szakmai igényessége miatt.
– 1961-ben végzett, ekkor került Körmendre.
– Méghozzá egy közép- és főiskolai intézmény testnevelő tanára lettem. Volt vagy kétszáz hallgatónk, akik között számos, igen tehetséges sportoló is akadt. Itt iskolázott például a későbbi válogatott labdarúgó, Kereki Zoltán is. A foci és a kézilabda előtt leginkább a kosárlabdára koncentráltam. Sokat jelentett, hogy dr. Janik József főigazgató mindenben segített. Az alapító játékosok megérdemlik, hogy a neveiket megpróbáljam felsorolni: Szabó László, a Sós és Unger testvérek, Avar Szilveszter, Nagy Vilmos, Glöckler József, Horváth Imre, Novák János, Tauber Péter, dr. Boda-Novy Zsolt és Bakóczay Gusztáv helyiek és főiskolások voltak. Később én csalogattam idei a következő játékosokat: Szlávik Csaba, Vavra Sándor, Rózsás Gábor, Lendvai György, Szendrei Sándor, Mogyorósi Jenő. Meg kell említenem még a Fodor és a Trummer testvéreket, Németh Istvánt, Patonay Imrét, Czibere Lajost, Szekeres Jenőt, Risz Károlyt, Bujdosó Lászlót és Simon Pétert – ők mind gimnazisták voltak. Elindultunk legalul és 1970-re feljutottunk az NB II-be. 1974-re állt össze az az együttes, amellyel már az NB I-et is célba vehettük. Ekkor hívtam ide Nyíregyházáról a főiskolánkra tanulni és kosarazni a későbbi válogatott centert, Szűcs Józsefet.
– 1975-ben fel is kerültek az élvonalba.
– Igen, 1975-ben a legjobbakkal mérkőzhettünk, és hatalmas meglepetésre – sokak jóslatával szemben – nem estünk ki, hanem 16 csapat között a nyolcadik helyen zártunk. A fiúk maguk tervezték és festették a mezeiket a főiskola műhelyeiben. A Körmend azóta is piros-feketében játszik…
– A harmadik évben már nem ön irányított a Körmend kispadjáról.
– A Szombathelyi Tanárképző Főiskola Testnevelési tanszékére kerültem, mellette az ausztriai Fürstenfeld, majd később Güssing edzőként tartott igényt a munkámra. Az ott töltött 7+8 év ellenére mindmáig kivételesen jó a kapcsolatom a körmendi szakosztály minden egyes tagjával. A volt játékosaimat kétévenként kettesével vittem ki Ausztriába, hogy ott egy kicsit „megerősödjenek” anyagilag. Ez volt az én köszönetem az aktív játéktól visszavonult játékosaimnak, akiknek ezt „a körmendi csodát” köszönhetem. Játékosaimat egyébként mindig is barátként kezeltem, ez kiemelt szempont volt az edzői gyakorlatomban.
– Azután egyszer ennek a kétlaki életnek is vége szakadt.
– A kétezres évek elejére már elérkeztem fizikai erőim végére. A napjaim éveken keresztül úgy zajlottak, hogy reggel 7,30-ra elrohantam Szombathelyre és leginkább éjféltájban estem haza. Ausztriában ugyanis minden edzés után minimum egy óra „kötelező kocsmázás” következett, ahol ugyan én nem ittam, viszont ott mindent átbeszélgettünk és igazi barátságok kötődtek. Az élvonalbeli Fürstenfelddel a hétvégi bajnoki meccsek rendkívül időigényesek voltak, gyakran Grázból hálókocsival utaztunk az ország másik végébe és vissza. Szóval ott mindkét csapattól elköszöntem az NB I-be való felkerülés előtt, szép lassan visszavettem a sebességből, majd 2004-ben nyugdíjba is mentem.
– Hosszú edzői pályafutására visszagondolva, mit emelne ki?
Glatz Árpád (fotó: jochapress)
– Nehéz dolgom van a felsorolással. 1962-ben alakult meg a csapat. Előbb önerőből épült salakos, majd bitumenes pályán játszottunk. Az NB II-ben ez más kevés volt, ekkor kértem hozzájárulást ahhoz, hogy a Várkastély lovardájában kialakíthassak egy méretes pályát. Az élvonalbeli Tungsram együttesét az MNK-ban kivertük a legjobb nyolc közé jutásért, olyan sikeresen alkalmaztuk az 1-2-2-es letámadó zónát, amit a csepeliek szakvezetőjétől, Glatz Árpádtól tanultunk meg. A Tungsram mesterének, Ránky Mátyásnak is mindmáig hálás vagyok a tőle kapott sok, hasznos tanácsért. Egyébként valóban együtt tanultam a játékosokkal. A második NB I-es évünk előtt pontosan tudtam, hogy minden feljutó együttesnek a második, élvonalbeli szezon a legnehezebb. Ráadásul megszűnőfélben volt a főiskola, az én állásom is „ugrott”, a játékosok helyzete is jelentősen megromlott. Mindehhez én voltam az edző és a mindenes, egy személyben. A terem még nem volt kész, toldoztuk-foltoztuk a helyzetünket, de végül a 10. helyen fejeztük be a bajnokságot. A továbbiakról csak annyit, hogy a Körmend az egyetlen olyan élvonalbeli klub, amely az 1975-ben volt feljutását követően mindmáig, tehát 45 évig nem esett ki az első osztályból.
– Szakmailag mire emlékezik különösen szívesen?
– Például arra a sok antropometriás mérésre, amelyeket elvégezhettem dr. Eiben Ottó támogatásával, amelyek elemzéséből azután később a doktori értekezésemet is megírtam. Ki ne lenne kíváncsi arra, hogy a 12-14 éves gyerekek milyen magasra nőnek és milyen fizikai alapképességekkel rendelkeznek? Ezekre a kérdésekre is igen konkrét válaszokat lehetett kapni a vizsgálatok révén. Sokat jelentett számomra az edzéselmélet kiváló oktatójának, dr. Nádori Lászlónak a könyve, a „Fizikai képességek fejlesztése” is.
– Manapság mit jelent az életében a körmendi kosárlabdázás?
– Mivel a város díszpolgáraként az évtizedek során szinte „elárasztottak” a legkülönfélébb kitüntetésekkel, így csak pozitívumokról tudok beszámolni. Én vagyok a legidősebb törzsszurkoló, akit mindenki megsüvegel. Én bármikor bemehettem a csarnokba, amikor senki mást nem engedtek be. Márpedig például legutóbb, tavaly decemberben, az egyik amerikai helyett érkező másikra nagyon kíváncsi voltam és a csarnokban egyedüliként, megnyugvással láthattam, hogy sokkal jobb lesz, mint az elődje volt. Ha visszagondolok, csak olyan játékosok jutnak eszembe, akiket idehoztam, azok kivétel nélkül itt is maradtak: mindannyian NB I-esek, néhányan pedig válogatottak lettek. Néha úgy érzem magamat – más léptékkel persze – mint a Manchester United-nél az Alex Fergusson, a nagy menedzser volt. Ezt más mondta nekem és örülök, hogy ilyen hasonlatban is előfordul a nevem.
– Ön – érthető módon – a jelenlegi polgármesterrel, Bebes Istvánnal is jó kapcsolatot ápol…
Bebes István körmendi polgármester (fotó: Jámbori Tamás)
(fotó: JHámbori Tamás)- Hát persze, hiszen ő is éveken át a csapat erősségei közé tartozott. Ma is a klub egyik fő támogatója az önkormányzat, hiszen segítségük nélkül kosarasaink nem szerepelhettek volna sok év óta az európai kupasorozatok valamelyikében, amelyek során Észtországtól Franciaországig számos államba eljutva öregbíthették kis városunk és a magyar kosárlabdázás nemzetközi jó hírét. S ha már a szponzorálás is szóbajött, meg kell említenem az EGIS Gyógyszergyárat is, amelynek vezetése komoly részt vállal a költségeinkből.
– A családja mit szól mindehhez?
– Erről a feleségemet kellene megkérdezni, akivel már 59 éve házasságban élünk. Nyilván sokat át kellett vállalnia tőlem, a családi vonalakon is adósnak érzem magamat. Egy fiam és egy lányom van, akik Veszprémben, illetve Szombathelyen élnek és összesen öt unokával ajándékoztak meg. Ha mindent összevetek, elmondhatom, hogy boldog és eredményes életút van mögöttem.
(jochapress / Jocha Károly)
