Tizenkét sikerekben gazdag év után távozik a Győri Audi ETO-tól Eduarda Amorim. A mindig mosolygó brazil átlövőért rajonganak a szurkolók, és ő is fájó szívvel int búcsút, de mint mondja, biztosan nem örökre. Összegzésként arra kértük Dudát, idézze fel a nálunk töltött időszaka legfontosabb pillanatait.
Eduarda Amorim
„A BL-meccseken figyelhetett fel rám a ETO vagy a pekingi olimpián, ahol tíz gólt lőttem a magyar válogatottnak a csoportkörben. Jól emlékszem az első győri tréningemre 2009-ben, az akkori edző, Konkoly Csaba mutatott be a lányoknak. Nagyon izgultam, alig tudtam megszólalni, de a társaim kedvesen fogadtak. A beilleszkedésemet nehezítette, hogy kevesen beszéltek angolul abból a csapatból. Pálinger Katalin sokat segített, közel laktunk egymáshoz, és mivel nem volt jogosítványom, ő fuvarozott az edzésekre.
Kezdetben többen nem értették, mit keres egy brazil az ETO-ban.
Természetes reakció, egyfajta védekezési mechanizmus, amikor új játékos érkezik, először a konkurenciát látják benne. Ehhez már hozzászoktam az évek során. Mivel nem értettem a nyelvet, legfeljebb a testbeszédből szűrhettem le a reakciókat, de inkább a feladatomra koncentráltam. Az edző elégedett volt a munkámmal, és már az első meccsemen sikerült elnyernem a szurkolók szimpátiáját a kemény védekezésemmel. Miután a társaim is belátták, hogy segíteni szeretnék a teljesítményemmel, a pozitív hozzáállásommal, néhány hónap után elfogadtak.
Az első sokk akkor ért Európában, amikor Brazíliából Macedóniába igazoltam: profi környezetbe csöppentem, sokkal többet kellett edzenem. Győrben is így volt, csak nagyobb méretekben. A klub, az infrastruktúra, a cél, minden komolyabb volt, az ETO már akkor is a BL-címért harcolt. Itt kellett először teljesen egyedül boldogulnom. Amikor elköltöztem Sao Paulóba, ott volt a nővérem, a Kometalban szintén, így mindig megoszthattam vele a napi élményeimet. Győrben az első időszakban kissé magányosnak éreztem magam, mivel a barátom is csak egy évvel később tudott követni. Macedóniában közvetlenebbek voltak az emberek, itt nagyobb távolságot tartottak, de ez is megváltozott az idő múlásával. Tudtam, mit akartam, és akinek világos célja van, mindent megtesz azért, hogy elérje.
Azért is akartam megtanulni a nyelvet, hogy megértsem a magyarok gondolkodását. Az ételekkel nem volt gondom, szeretem a magyar konyhát, kivéve a nagyon fűszeres fogásokat. A levesek különösen ízlenek, a gulyás mellett a marhapörkölt és a tejfölös tészta is nagy kedvencem, na és a kakaós csiga. Egyszer megpróbáltam otthon elkészíteni, de nem lett az igazi. Bevallom, jobban szeretek enni, mint főzni.
A régi Magvassyban volt a legjobb atmoszféra, ahol valaha játszottam. Mindig megtelt a csarnok, és miután alacsony volt a belmagassága, a szurkolók meg közel ültek a pályához, folyton nagy hangzavar uralkodott. Igazi katlanhangulatot teremtettek a meccseinken, tényleg éreztük a hazai pálya előnyét. El kellett fogadnunk, hogy minden klubnak megvannak a fejlődési szakaszai, és egy idő után kinőttük a régi csarnokot.”
„Karl Erik Böhn volt pályafutásom egyik legfontosabb edzője. Tényleg hitt a képességeimben, különösen támadásban. Mindig azzal biztatott: »Duda, megvan benned minden, csak legyél magabiztos!« Teljesen megváltoztatta a hozzáállásomat, elkezdtem dolgozni azon, hogy jobban higgyek magamban. Ez fordulópontot jelentett: előtte voltak nagyon jó meccseim, aztán rosszabbak, nem voltam elég kiegyensúlyozott. Ezután váltam igazi topjátékossá, és ebben Karl Erik segített.
Az újságokban arról írtak, hogy igazi kézilabdashow-t varázsoltunk a meccseinken. Mintha valaki megfestette volna, olyan szemet gyönyörködtetően játszottunk, a szurkolók is élvezték. Különleges volt KEB-bel dolgozni, megérdemelte, hogy a klub emléket állítson neki az arénában, beírta magát a győri és magyar kézilabdázás történelmébe. A betegség sajnos mindig a legjobbakat ragadja el, nagyon szomorúak voltunk miatta…”
„Pontosan nem tudom, miért bukott el több nemzetközi kupadöntőt is az ETO, de azt hiszem, az jelentette a kulcsot, hogyan tudjuk kezelni a nyomást. A döntő pillanatokban hiányzott a magabiztosság, ezen Ambros Martín érkezésével tudtunk változtatni. Az egyik első mondata az volt, hogy minden ott van a kezünkben, hogy sikeresek legyünk, csak jobban kell figyelnünk a részletekre. Úgy értünk el vele az idény sorsdöntő szakaszához, hogy megvolt a kellő önbizalmunk. Megtanította nekünk, ha érezzük is magunkon a terhet, nem vagyunk egyedül, ott van az egész csapat, és mindenki számíthat a másikra.
Sokat kellett azért tennünk, hogy valódi csapattá érjünk, és minden helyzetben bízzunk egymásban. Előtte az ehhez szükséges mentális felkészülés kevésbé volt jellemző. Böhn volt az első, aki nagy hangsúlyt fektetett rá. Vele szép támadásokat vezettünk, Martín meg összerakta a védekezésünket, és megtalálta az egészséges egyensúlyt a kettő között.
Közben egyre több külföldi ismert játékos érkezett, velük csak nyert a klub. Mindenkitől tudtam tanulni valamit. Heidi Löke kivételes volt, úgy edzett, mint egy gép. Katrine Lunde megtanította, hogy még nagyobb legyen bennem a versenyszellem. Még ha fociztunk is az edzés elején, mindig győzni akart, én meg nem értettem, miért olyan mérges, ha nem sikerült. Később átvettem a mentalitását. De például Nycke Groot és Yvette Broch is sokat adott a csapatnak, nagyban hozzájárult a jó hangulathoz.”
(A teljes írás az nso.hu oldalon olvasható.)
