Egri János: Szinte mindent a jégkorongnak köszönhetek!

Műgyűjtés a vasfüggönyön innen és túl volt a címe annak a beszélgetésnek, amelyet Egri János egykori televíziós személyiséggel, műgyűjtővel, jégkorongozóval folytatott Bánki Ákos absztrakt festő és kurátor, valamint Schneller János művészettörténész a lovasi Nagy Gyula Galéria kertjében a napokban.

Egri János (fotó: Szendi Péter)

Egri János szerint ma is szükség lenne műveltségi vetélkedőkre. Az egykori tévés műsorvezető a rendezvény előtt interjút adott a Veolnak.

Milyen gyermekkora volt Egri Jánosnak? Ha jól tudom, a háború alatt családjával bujkálni kényszerült. Az önt bújtató nevelőnőt, Szabó Máriát a család előterjesztésére később a Világ Igaza kitüntetettjei közé emelték.
– 1936 novemberében születtem, az még egy békés világ volt, de sajnos mindez 1944-ről már nem mondható el. Szabó Mária volt a nevelőnőm, miután az édesanyámat nagyon korán elveszítettem. Ő anyukámnak megígérte, hogy mellettem marad és felnevel. Mindezt tisztességgel és becsülettel végig is csinálta. A nyolcvanas évek végén hunyt el, a mai napig jó szívvel, nagy szeretettel emlékszem rá.

– Talán kevesen tudják önről, hogy jégkorongozott. A Vörös Meteorral háromszoros magyar bajnok lett. Miért pont ezt a sportágat választotta?
– Életem legjobb döntése volt, hogy ezt a sportágat választottam, ami nem igazán az én testalkatomnak volt megfelelő, hiszen 74 kilogramm voltam, szemben az ellenfeleimmel, akik húsz kilóval többet nyomtak. Nem volt könnyű köztük jégkorongozni, azonban sikerült, hiszen a magyar válogatottban is szerepeltem. Ha most visszagondolok életem ezen szakaszára, akkor elmondhatom, hogy

szinte mindent ennek a sportágnak köszönhetek. Nagyon sok mindenre megtanította az embert, kiváltképpen az alázatra, hiszen egy csapatnak voltam a játékosa.

Mindez a televíziózásnál is sok segítséget nyújtott: tudomásul kell venni, hogy nem te vagy a legfontosabb, te egy csapatnak vagy a tagja. Lehet, hogy ott vezető pozícióban vagy, mert te vagy a szerkesztő, a műsorvezető, ugyanakkor például az asszisztens, a rendező, a berendező nélkül a műsorod semmit nem ér.

– Mi vagy ki csábította el a televíziózáshoz, hiszen éveken keresztül villamosmérnökként dolgozott? Nem bánta meg a váltást?
– Egyáltalán nem! Egy évig a franciaországi Grenoble-ban jégkorongoztam. 1968-ban kezdtem el dolgozni a Magyar Televízió sportszerkesztőségének. A jégkorong-világbajnokságokat, valamint az 1972-es müncheni olimpia ökölvívó-mérkőzéseit én kommentáltam.

– 1972-től huszonöt éven át vetélkedőműsorokat vezetett a Magyar Televíziónál, például a Lehet egy kérdéssel több?, a Játék a betűkkel, a Keresztkérdés, valamint az Elmebajnokság címűt. Melyik műsorára a legbüszkébb?
– Ha ma elmondom, hogy annak idején 4-5 millió ember ült le a televízió-készülékekhez vasárnap délután, szinte el sem hiszik, akik nem abban a korban éltek. A Hét című műsor előtt nézték az Elmebajnokságot, amely nagyon népszerű volt, ugyanis – ha fogalmazhatok így – a játékosokra lett kitalálva. Persze mindezt butaság összehasonlítani a mostani televíziózással, hiszen manapság rengeteg tévécsatorna van.

– Mit gondol a mostani televíziózásról? Ön szerint olyan műsoroknak, melyekhez annak idején a neve fűződött, már nincs létjogosultsága napjainkban?
– Ha finoman akarok fogalmazni, a mostani televíziózás minőségileg meglehetősen silány. Véleményem szerint szükség lenne műveltségi vetélkedőkre, a közönség erre igényt is tartana, de jelen pillanatban a kereskedelmi és közszolgálati csatornák nem így gondolják. Egyes csatornák nézettsége katasztrofális adatokat mutat. Sajnos a világ ilyen szempontból megváltozott, és nem jó irányba.

– November közepén lesz 85 éves. Nagyon fiatalos, lendületes. Mit csinál napjainkban Egri János?
– Nagyon büszke vagyok a két felnőtt gyermekemre, akik három unokával ajándékoztak meg. Nagyon jól belenőttem a nagypapaszerepbe. Erre is kitaláltam valamit: az unokáimnak nagyon óvatosan adok tanácsokat. Hiszen lehet, amit én a legjobb szándékkal mondok nekik, az manapság már nem annyira érvényes. Nekem az a feladatom, hogy segítsem, támogassam őket. Semmiképpen sem szeretnék a tiszteletreméltó nagypapa pozíciójában tetszelegni.

Nagyon jól érzem magam, szerencsére sok barátom van, még jégkorongedzéseken is találkozunk egymással.

– Műgyűjtés a vasfüggönyön innen és túl címmel beszélgetnek önnel a lovasi rendezvényen. A műgyűjtése miben teljesedik ki?
– Gyűjteményemben csaknem kivétel nélkül olyan alkotók munkái találhatóak meg, akikkel személyes kapcsolatot, barátságot alakítottam ki.

Büszkeséggel tölt el, hogy ismertem a 20. század második felének nagy hatású magyar és külföldi képzőművészeit.

Úgy, mint Barcsay Jenő, Czóbel Béla, Deim Pál, Gyarmathy Tihamér, El Kazovszkij. Továbbá a Franciaországban élő Victor Vasarely, Sygmund Kolosvary, Nicolas Schöffer, vagy éppen a világhírű svájci grafikus és szobrász, Max Bill munkái láthatók a kollekciómban. Nem képeket, festményeket, hanem festőket, művészeket, rendkívüli embereket gyűjtöttem. A gyűjtemény nem választható el a gyűjtőtől, minden gyűjteményből lehet következtetni a gyűjtő ízlésére, világlátására, beállítottságára.

(Forrás: Veol.hu)