Elvétve sem találni roma fiatalokat az olyan úrinak nevezett sportágakban, mint a tenisz, a sí vagy akár a műkorcsolya és a jégtánc. Az etnikai vagy anyagi értelemben hátrányos helyzetű fiatalokat – a két tényező gyakran együtt jár – vizsgálva azonban sokkal szomorúbb kép tárult elénk: néhány sportágat leszámítva már a rajtvonalon elvesznek a fiatalok.
reb • „Egy serdülő vagy ifjúsági korú versenyző éves felkészítésének a költsége húszmillió forint. Sejthető, hogy csak nagyon jó családi és anyagi háttérrel lehet valamit elérni, hiszen a szövetség a csekély forrásai miatt csupán a már eredményt elérő sportolókat tudja valamelyest támogatni” – mondja Kaszó Klára, a Magyar Sí Szövetség ügyvezető elnöke, aki hozzáteszi ő még nem látott a síelésben valameddig jutó roma fiatalt.
Hasonló tapasztalatokról számol be Gálfi Tamás, a juniorok között világelső, s már a felnőttek között is eredményes Gálfi Dalma apukája, aki nagyjából húsz éve él a teniszben, s a lányát is edzette.
Egyenlő pályák, egyenlő esélyek?
„Több, nem túl jólszituált családból érkező fiatal kezdte el Dalmival együtt a teniszt, de tíz-tizenkét évesen jellemzően abbahagyták, hiszen már a belföldi utazásokat sem tudták finanszírozni. Piszok drága a sportág, kevesen bírják fizetni a vele járó költségeket.”
„Havonta negyven-ötvenezer forintot kóstál a jéghasználat, valamint a tánc- és balett-tanár fizetése, de ez az óraszámoktól függően több is lehetett” – avatott be minket a jégtánc költségeibe egy, a sportággal felhagyó, hatszoros utánpótlásbajnok versenyző. És sorolta tovább a tételeket: hazai szakember 100, külföldi – nagyon kedvező áron – 250-300 ezer forintért állított össze versenyprogramot egy párnak. A hazai edzőtáborok 100-150, a külföldiek 300 ezer forintba kerültek, ha pedig versenyre utaztak, a fiatalok családja fizette az edző, de még a magyar bíró (!) költségeit is. Megkérdezettünk egyik korábbi párja éppen azért hagyta abba az élsportot, mert a család képtelen volt kifizetni a súlyos összegeket.
Kell-e mondani, a jégen sem látunk roma fiatalt. Jellemzően ők azok, akik rossz anyagi körülmények között élve nem is álmodhatnak az úgynevezett úri sportokról, de persze nem kell ahhoz etnikai értelemben hátrányos helyzetűnek lenni, hogy távol maradjanak a tenisz fehér világától: a „csak” anyagi értelemben deprivált fiatalok sem kerülnek közel a felsorolt sportágakhoz.
Máshoz sem.
„Az igazán hátrányos helyzetűek valójában nem férnek hozzá a sportolás lehetőségéhez – jegyzi meg dr. Dóczi Tamás sportszociológus, a Testnevelési Egyetem oktatója. – A szegénységben, mélyszegénységben élőknek valóban kitörési pont lehetne a sport, de éppen ők már a startnál elvesznek, el sem jutnak odáig. Nekik a sport luxus, s bár a Polgár Alapítvány az Esélyekért vagy a szolnoki, roma bokszakadémia révén akadnak próbálkozások, tudatos és átfogó, országos stratégia nincs arra vonatkozóan, hogy a valóban hátrányos helyzetű fiatalok sportolhassanak.”
Fűtsünk vagy együnk?
Juhász Adél és testvére, Janka egyre elismertebb úszó, mindketten számos szép utánpótlássikert értek már el. S milyen körülmények között? Édesanyjuk egyedül nevelte őket, s akadt olyan periódus az életükben, amikor arról kellett dönteni, fűtenek a lakásban vagy inkább normálisan esznek. Az utóbbit választották.
A szakember gondolatai rímelnek az általa is idézett Velenczei Attila-tanulmány megállapításaira. A tavaly májusban fájóan fiatalon, mindössze 38 évesen elhunyt Velenczei 2012-es, a „Társadalmi egyenlőtlenség az utánpótlás korú sportolók körében az államilag finanszírozott programokban résztvevők esetében” címet viselő doktori értekezésében arra jutott, hogy a Héraklész Bajnok- és Csillag-programban résztvevő sportolók a társadalombeli arányukhoz képest jóval felül reprezentáltabban érkeznek középosztálybeli családokból. Pontosabban: szinte csak onnan jönnek. Ők viszont nem tekintenek kizárólagos lehetőségként a sportkarrierre, így könnyebben döntenek az élsport befejezéséről.
„A felső- és középosztály tagjainak inkább rekreáció a sport, a legszegényebbeknek karrier is lehetne, de nem tudnak elindulni ezen az úton” – mondja Dóczi. Velenczei tanulmánya pedig arra a következtetésre jut, hogy azoknak, akiknek a szülei iskolázatlanok – márpedig egy család anyagi helyzetét nézve az iskolázottság meghatározó faktor –, minimálisra csökken az esélyük, hogy kiemelkedő sportkarriert fussanak be. Persze, vannak kivételek, ellenpéldák: nehéz sorsú gyerekek, akik kiemelkedtek, de ez a jóval ritkább.
Az idézett doktori értekezés persze jelzi, léteznek olyan sportágak, amelyekben nagyobb eséllyel érvényesülhetnek a hátrányos helyzetű fiatalok. Elsősorban az ökölvívás ilyen.
„Várunk minden érdeklődőt! A versenyeztetés teljesen ingyenes, edző- és versenyfelszerelést sem kell venned, a szállást, az étkezést és az útiköltséget is biztosítjuk” – ezzel a hirdetéssel keres bokszolni vágyó fiatalokat a Mogyi Felsővárosi Ökölvívó SE. Kellenek is az ilyen ajánlatok, hiszen a legszegényebbeknek nem az a kérdés, 15 vagy 20 ezer forintos ütőt vegyenek-e, hanem az: másnapra (vagy aznapra…) jut-e étel, netán marad-e pénz a buszjegyre, hogy edzésre jusson. Az edzés kihagyásához sem mindig a „linkeskedés” vezet, könnyen előfordulhat, hogy a betevő falatért kell dolgoznia éppen a gyereknek.
„Sok fiatal tudna tragédiákról mesélni” – mondja már Csötönyi Sándor, az ökölvívó-szövetség elnöke, aki hozzáteszi, a bokszban rengeteg roma fiatal megfordul.
„Focizott a gyerek, jól is ment neki, ezért is csodálkoztam, miért kezdett inkább bokszolni. Azt mondta, hogy a társak nem akartak mellette öltözni, mert a romák tetvesek. Mást azért néztek ki, mert egyszerű klottgatyában, mezítláb edzett, hiszen a szülőknek még a háromezer forintos kínai cipőre sem futotta – idéz példát az élet minden területén tetten érhető diszkriminációra Csötönyi. – Az ökölvívóteremben viszont otthonra találták, elfogadták őket csórónak, romának.”
A terjedelmi korlátok miatt a rendkívül összetett és bonyolult téma több aspektusára nem volt módunk rávilágítani, de az összkép így is megmutatja, nemcsak „úri” sportágak léteznek, hanem olykor maga a sport is úri „móka”.
