A sport kevésbé fejleszti a gyerek személyiségét, mint a videójáték? Az Egyesült Államokban készült riport szerint bizonyos esetekben igen, a fiatalok ugyanis a sportolást gyakran kényszernek élik meg. Jegyzetírónknak erről más a véleménye.
1. TÉTEL: A SZABADSÁG
UP-info • Videójáték? A gyerek egész nap a gép előtt ül a kontrollerrel a kezében, néha odanyúl a chipsért, belekortyol a kólába, ahelyett, hogy a szabadban sportolna. Jól ismerjük a már-már sztereotipizált életképet.
„Mit tehetünk, hogy többet játssz?” − teszik fel a kérdést a videójátékok készítői, miközben az edzők szájából ritkán, vagy soha nem hangzik el: „Mivel lehetne az edzéseket jobbá, játékossá tenni, hogy még inkább élvezd a sportolást?” Ehelyett ezt hallják: „Ez komoly dolog, a szüleid sokat fizetnek azért, hogy sportolj. Szegd le a fejed és csináld” – az Egyesült Államokban legalábbis ezek a tapasztalatok, és ezért van az, hogy négyből három gyerek tizenhárom évesen abbahagyja a sportot, és inkább a videójáték felé fordul. Abban szabadabbnak érzi magát, s még csak megszakadnia sem kell.
Arról kevés szó esik, hogy ezeknek a játékoknak akár személyiségfejlesztő szerepük is lehet, és az is előfordul, hogy jobb, mint a sportnak.
Videójáték közben végig a pályán vagy
Míg a videójátékban a gyerek saját maga kontrollálja az eseményeket, a fiatal sportolókat sok esetben a szülők irányítják. Az élsportban legtöbbször olyan elvárásokkal szembesülnek, amelyeket a felnőttekkel szemben állítanak fel, így nem alakul ki a saját értékrendszerük és a belső motiváció. A videójátékokban lehet kísérletezni anélkül, hogy akár az edzőtől, akár a szülőtől szidást kapnának. Ezt az élsport ritkán teszi lehetővé az eredménykényszer miatt.
A lényeg tehát az lenne, hogy a gyerekek élvezzék a sportot, és ne azért focizzanak, vagy kosarazzanak, mert a szülő azt akarja. A sport élvezete és a versengésre való hajlandóság tulajdonképpen kéz a kézben jár, ha a gyerek is úgy akarja. Amennyiben megvan a belső motiváció arra, hogy sportoljon, és azt nem külső nyomásra végzi, akkor ugyanolyan, ha nem nagyobb élvezetet okoz neki, mint a videójátékozás.
2. TÉTEL: A FELELŐSSÉG
Szekeres István • A fent idézett, amerikai riportnak az a nagy hibája, hogy hamis ellentétpárt állít fel: a gondtalan, ülő foglalatosságot és az élsporttal járó terhelést. Az egyre súlyosabbá váló, társadalmi méretű probléma azonban az, hogy a videójátékok magától a mozgástól tartják távol a fiatalok – magyar méretekben – tízezreit.
Az ártalmatlannak tűnő játszadozásból könnyen lehet szenvedélybetegség, amely a lelket rombolja. A mozgásszegény életmód pedig súlyos testi károsodást okozhat, korai szív- és keringési betegségeket. S bizony, halált is.
A riport a szülőket is kárhoztatja, akik élsportra erőltetik a gyermeküket, és ebben – szélsőséges esetekben – van is igazság, de nem beszél felelősségről. Ha a gyerek csakis csokoládét hajlandó enni, jó szülő-e, aki hagyja, illetve korlátozza-e a gyerkőc szabadságát, aki zöldséget, gyümölcsöt, tejet tukmál rá?
Van szükség a szülői erélyre, s persze nem az erőszakos típusára, a parancsra, hanem a határozott és következetes szándékra, amely beszélgetéssel, kedvteremtéssel, még inkább: személyes példával a jó irányba tereli a szülöttét.
A kissrác láthatóan nem kényszerből kergeti a labdát
Az életben vannak követelmények, és ezzel a gondolattal is meg kell barátkoztatni az új nemzedéket. Tanulmányok szólnak arról, hogy a fiatalok egyre szélesebb rétegei azért fordulnak a könnyű szórakozások, így a videójátékok felé is, mert az életstílusuktól idegen a tanulás, az olvasás, a kitartó munka, és nem is találnak olyan célokat, amelyekért érdemes vállalni fáradságot, olykor lemondást is. Márpedig a kötelezettségek nélküli, túl lezser életmód előbb-utóbb erkölcsi értékek tagadásához, alkoholizmushoz, droghoz vezet.
Az egyik kitüntetett lehetőség mindennek az elkerülésére éppen az élsport. Az utánpótlás-világversenyek nyári özönében honlapunkon is sorozatban olvashatták a sikeres fiatalok egybehangzó nyilatkozatát: „Nagyon kemény volt a felkészülés, de megérte”.
