Két hónappal századik születésnapját követően, karácsonykor elhunyt a magyar teniszsport legidősebb képviselője, Héber Mihály, a Vasas egykori elismert edzője. Temetéséről később intézkednek.
Az 1911. október 23-án, Budapesten született Héber Mihály, labdaszedőként ismerkedett meg a sportággal, s az első itthoni rendezésű Davis Kupa-meccsen, az 1925-ös magyar-francia találkozón (1-4) már Borotra, Lacoste és Kehrling játékát figyelhette közvetlen közelről.
Mozgalmas edzői életútja során dolgozott számos klubnál itthon és külföldön, egy vagon almát kapott kolozsvári munkadíjként Bethlen gróftól, trénerkedett az egykori MTK-pályán, az Elektromoson, vállalt órákat a Balaton mellett és a Mátrában, dolgozott az egykori "Blökén" – a mai budai Park Teniszclub pályáin -, aztán karrierje végén Ausztriában, Madai Zoltán breitenfurti telepén, és Bécsben is. Tanácsokkal látott el számos későbbi nagy játékost, követte egy rövid ideig Markovits László pályáját is, ám az igazán fontos kapcsolat Körmöczy Zsuzsához fűzte.
A Vasasnál egyébként hosszú időt töltött el, 1949-től több mint két évtizedig állt a pasaréti klub alkalmazásában, s elsősorban az ifjúsági korosztályok oktatásáért volt a felelős – ám a Roland Garros-bajnok Körmöczy szinte a gyerekkorától kötődött hozzá, s ennek okán gyakorta kérte és el is fogadta tanácsait.
Kedves modorú, jó pedagógiai érzékkel rendelkező, lelkes, tapasztalt edző volt. A fiatalokkal, az utánpótlás korosztállyal, s a női szakág teniszezőivel foglalkozott első sorban.
Körmöczy Zsuzsa így emlékezett rá:
– Gyönyörű stílusa volt, s remek érzékkel tudta kiválasztani a tehetséget. A gyakorlások idején látta, hogy mikor és hol van a hiba. Nagyon jó humora volt, rajongtam érte. S azt hiszem, ez a döntő. Okos Misó, így hívtuk. Imádtam vele játszani. Olyan önbizalmat adott, hogy el sem tudom mondani. A háború után ő volt az első, aki felkutatott, megkeresett. Ő volt, aki zsírt, meg lisztet hozott, s vele együtt kezdtük a romokból újjáépíteni azt a teniszpályát, ahol ismét játszani lehetett.
Edzői munkásságát a nyolcvanas évek közepén lezárta, ám újbudai otthonában a sportág eseményeit továbbra is aktívan és kritikus szemmel figyelte.
Az MTSZ 2009 tavaszán edzői életműdíjjal ismerte el szakmai tevékenységét.
