Hajszálnyira volt a magyar férfi jégkorong-válogatott az áhított elit-világbajnoki bennmaradástól. Sajnos annyira is maradt, így jövőre Prága vagy Ostrava helyett a divízió 1/A-vb-re utazhat.
34 alkalommal talált utat a korong a magyar válogatott kapujába, a mieink mindössze tizenkettőt lőttek, eggyel többet, mint a bennmaradó osztrákok. Fotó: Imago Images
Pedig az előrelépés megkérdőjelezhetetlen.
A 2009-es svájci vébén még a pontszerzés sem sikerült, s bár 2016-ban Szentpéterváron ugyanúgy három pont jutott a mieinknek, mint ezúttal Tamperében, akkor azt egy meccsen szerezte, ráadásul a kiesés elleni küzdelem szempontjából nem közvetlen rivális fehéroroszok ellen. Persze nézőpont kérdése, hogy azt tartjuk-e többre, hogy egy mérkőzést rendes játékidőben nyer meg a válogatottunk, vagy kettőn is szerez pontot, de egyiken sem győz hatvan perc alatt. Én az utóbbi mellett teszem le a voksomat, mivel tagadhatatlan, a formaidőzítést jól menedzselte a szövetségi kapitány, Kevin Constantine és stábja. Az „elkapható” franciák és osztrákok ellen is jöttek a pontok (a papírformát felborítva), és az útközben elszenvedett – legtöbb esetben hét kapott góllal zárt – vereségek sem törték meg mentálisan az együttest.
Emellett elképesztő bizonyítási vágy égett a játékosokban – egy részükben mindenképp. A csapatkapitány, Nagy Gergő többször hangot adott azon érzésének, a jelenlegi keret nem kap elég tiszteletet, szokássá vált a „hőskor” Palkovicsaihoz, Ocskayjaihoz, Széligeihez hasonlítani őket, és arra a következtetésre jutni, „régen minden jobb volt”. Abban mindenképp igaza van Nagynak, bármekkora alakok is előzték meg őket a honi jégkorong színterén, a fehéroroszok elleni, említett siker során a mostani vb-keretből tízen szerepeltek (plusz Garát Zsombor nem öltözött be aznap), majd a ljubljanai feljutást is az új generáció vívta ki. De az is tagadhatatlan, a közvélemény gerjesztette bizonyítási vágy nem ártott a mieinknek.
Sajnos a siker kapujában elbotlottunk.
Ennek egyik legszembetűnőbb oka az emberelőnyös és az emberhátrányos játék. Mindkét tekintetben a vb leggyengébb válogatottjának bizonyult a magyar, ami azért is érthetetlen, mert Kevin Constantine főleg Hydro Fehérvár AV19-játékosokra számított, de az egész klubidény alatt dadogtak a speciális egységek. Nem változtatott, annak ellenére sem, hogy a stábjában dolgozik Szilassy Zoltán, aki a fóros ötösben rendszeresen lehetőséget adott Vincze Péternek és Fejes Nándornak – a Gyergyói HK-val Erste Liga-bajnok trió pedig az elmúlt egy év egyik legjobb és leghatékonyabb előnyös játékát produkálta hazai jégen.
Az igazsághoz hozzátartozik, hogy riválisainknak sokkal jobb hokisai vannak.
Egyszerű matematikai példával élve: hiába vannak a mieink öten, ők meg négyen, ha az egymáshoz viszonyított tudás náluk tíz, nálunk nyolc, egyszerű szorzással kijön, a létszámkülönbség ellenére egálban vagyunk. És talán kicsit önámítás azt állítani, hogy a magyar jégkorongozók java tudja az NHL-játékosok képességeinek 80 százalékát hozni…
Ezt a különbséget kellett alázatos, szervezett csapatmunkával elrejteni.
A feladatot a franciák és az osztrákok ellen is nagyjából teljesítette Kevin Constantine legénysége, de abban a pillanatban, hogy szétlövésre került sor, már hiába a fegyelem, hiába a bajtársiasság. Mindenki egyedül korcsolyázik ki farkasszemet nézve a kapussal. Itt pedig az egyéni – mind fizikai, mind mentális – képességek döntenek. Ebben nem tudtuk felvenni a versenyt.
Csak abban reménykedhetünk, fejlődött annyit az elmúlt években a magyar jégkorong, hogy nem kell újabb hét évet várni a bennmaradás kivívásának újabb lehetőségre.
(nemzetisport.hu)
Post Views: 7
