Varga János mindent elért, amiről egy sportoló álmodhat, olimpiai-, világ- és Európa-bajnok, a Nemzet Sportolója. A Ramszesznek becézett, egykori abonyi csibész tavaly októberben ünnepelte 80. születésnapját, viszont továbbra sem távolodott el birkózástól, bottal vagy a felesége támogatásával, de boldogan megy szeretett sportága eseményeire.
Hogy telnek a mindennapjai?
Gyakran járok rendezvényekre, hiszen szükségem van a „birkózás illatára”. Az igaz, hogy egy kicsit bicegek, de mindennap eljárunk sétálni a feleségemmel, és az orvos mondta, hogy a botot se szégyelljem, így egyik kezemmel abba kapaszkodok, a másikkal pedig Gabiba, ő az én támaszom.
Repüljünk kicsit vissza az időben. 1955-öt írunk, Abonyban járunk, ahol először lépett birkózószőnyegre. Szerelem volt első látásra?
Ó dehogyis. Én gyerekkoromban sosem álmodoztam, arról hogy belőlem sportoló lesz. A birkózóterem közelében is az abonyi edző, Skultéti Sándor által kerültem, ekkor a testvérem már birkózott, én pedig már 17 éves voltam és a helyi téglagyárban dolgoztam. A mester ott szúrt ki magának, mert tetszett neki a fizikumom. Az első edzésen úgy kiporolták velem a szőnyeget, hogy aztán hetekig a csarnok közelébe se mentem. Aztán összefutottam Sanyi bácsival, aki megkérdezte tőlem, miért nem járok edzésre? Erre azt feleltem, hogy a takarítást mással oldják meg ne velem. Biztatni kezdett, hogyha jól megtanulom a fogásokat, akkor sikerélményem is lesz, és én fogok sepregetni mással. Igaza lett, mert 1957-ben már két ifjúsági bajnoki címet is sikerült nyernem.
Ön kötött-és szabadfogásban is sorra nyerte az érmeket, ez manapság már elképzelhetetlen lenne…
Akkortájt ez megszokott volt, mindenki próbálkozott mindkettővel, manapság a két szakág már külön edz, ezért nehezebb, de azért ma is vannak jó néhányan, akik mindkét stílusban nyerni tudnak. Én kötöttfogásúnak mondanám inkább magam, bár első világbajnoki érmeimet még szabadfogásban szereztem, de ez a fogásnem jobban megterhelte a vállamat, ezért sokat voltam sérült, aztán amikor a kötöttfogásban 1963-ban aranyérmet nyertem és már ebben a típusban is jöttek az eredmények, akkor tudtam, nekem erre kell fókuszálnom.
Birkózóberekben legendákat zengtek önről, az NDK-ban filmezték a mozdulatait, a japánok, úgy tartották, hogy a magyar erős paprikából nyeri az erejét, de valójában mi volt a titka?
Igen, az egy vicces történet volt, Polyák Imre az egyik versenyen azt mondta az ellenfelemnek, Sakuramanak, hogy a paprika a titkom. A japán látta, hogy folyton ezt eszem, ezért odaugrott elém és kért belőle. Az ázsiai pár falat után teljesen leizzadt a méregerős hungarikumtól és vízért kiáltozva, elhagyta az étkezőt. Természetesen én nem erre esküdtem, engem az hajtott, ha kitűztem valamit magam elé, akkor azt bármi áron el akartam érni, ezért szorgalmasan edzettem mindennap.
1968-ba végül felért a csúcsra, Mexikóvárosban nem volt ellenfele, de ezt a sikert 1972-ben Münchenben is véghezvihette volna…
A hazai közeg a nyugatnémet Hans-Jürgen Veil-nek kedvezett, mert 4-2-re vezettem, amikor az utolsó 27 másodpercben a bíró leléptetett. Bátran kimerem mondani, hogy úgy gondolom, azt az aranyat a bírók vették ki a kezemből, de ezen már nem bosszankodom.
Ramszesz, Hőscincér, Paganini ezekkel a becenevekkel illeték. Önnek melyik a kedvence ezek közül?
A Ramszesz a legkedvesebb számomra, hiszen ezt is Polyák Imrének köszönhetem, aki a válogatottban szinte mindenkinek a „keresztapja” volt. Ezt a nevet azért kaptam tőle, mert szerinte egy egyiptomi fáraóra hasonlítottam.
2018-ban a Nemzet Sportolójává választották. Mit jelent önnek ez az elismerés?
Nemzet Sportolója cím számomra a maximum, a csúcsok csúcsa, amit egy sportoló ebben az országban kiérdemelhet. Szerintem ennél többet már nem lehet elérni, úgyhogy nagyon megtisztelőnek találom, hogy egy ilyen szűk, elit kör tagja lehetek.
A jövő Varga Jánosai?
A Lőrincz fivéreket, Tamást és Viktort nagyon csípem, a munka, amit elvégeznek és a sportágba fektetnek, úgy gondolom nagyon becsülendő és meghozza majd az eredményét. Meg persze ők a szomszédvárból Ceglédről valók, úgyhogy meg van bennük a vidéki csibész virtus, ami szerintem szintén fontos.
Horváth Mónika, fotó: HM,
