Honlapunkon rendszerint azokról a fiatal sportolókról írunk, akik kiemelkedően teljesítenek saját sportágukban, és szép reményekkel kecsegtet a felnőtt pályafutásuk is. Azokról a társaikról kevesebb szó esik, akik kevésbé tehetségesek, és nem vár rájuk fényes karrier választott sportágukban. De vajon tisztában vannak-e ezzel, őszinték-e velük a szakemberek, amikor a képességeikről esik szó?
Lakner Gábor • Igyekeztünk körbejárni a témát, hogy vajon miként kezelik ezeket a fiatalokat az edzők, mennyire jellemző, hogy egy idő elteltével eléjük – vagy éppen a szüleik elé – állnak, és a szemükbe mondják: nem juthatnak messzire, és nem kellene minden szabadidejüket választott sportjukkal tölteni. Ami természetesen a legkevésbé sem azonos azzal, hogy lebeszélik őket a rendszeres mozgásról, vagy éppen a versenyszerű sportolásról.
Rátgéber László kosárlabda-mesteredző szerint a legjobb megoldás erre kérdésre a minden nagyvárosban működő, egységes elvek alapján szerveződő sportiskolai rendszer lenne. Ebben minden fiatal alapvető képzésben részesülne, és komoly felmérések után, 4-5. osztályos korukra kiderülne, melyik sportágra alkalmasak igazán. Így megelőzhető lenne a rossz választás és a felesleges erőlködés. Ez az elmélet, a gyakorlat azonban sajnos mást mutat.
Rátgéber László
„A rendszer hiányában valamennyi klub – így a Rátgéber Akadémia is – csak improvizál. A szakosztályok a saját útjukat járják, már az óvodában is megjelennek, és ha a legkisebbek ott bekerülnek egy közösségbe, már nagyon nehéz kiemelni onnan őket. Mindenki igyekszik megtartani a fiataljait, de ez nem más, mint becsapás, és a gyerek előbb-utóbb boldogtalan lesz. Márpedig a sportolásnak egyenlőnek kell lennie a boldogsággal. Kosárlabdában még mindig kevés a gyerek, csoportonként tizenöt-húsz fiatal közül nem nehéz meglátni, kikből lesz élsportoló. De mivel nincs akkora tömeg, nem zavar a kevésbé ügyes gyerek sem, így nem jellemző, hogy elküldenék őket. Többnyire a szülő jön rá arra, hogy váltani kell, mert látja a gyerekén, hogy nem leli örömét a játékban. Ezt pedig mindenképpen el kellene kerülni.”
Hogy mikortól lehet látni a fiatalokon, lesz-e keresnivalójuk az élsportban, az sportáganként változó. Miképpen az áltatás problematikája, rendkívül fontos az is, hogy nem szabad elhamarkodott kijelentéseket tenni sem pozitív, sem negatív irányban. Ráadásul a sportpályán eltöltött időnek – ez napnál világosabb – a felnőttkorban is rengeteg hozadéka lehet. A világszínvonal lehetséges elérése és a hazai „sportolgatás” között azonban éles határvonal húzódik.
Nedeczky György
„Párbajtőrben tizenhét-tizennyolc éves korig nem lehet egészen biztosan megállapítani, hogy ki mire viheti. Akkor viszont kis hibaszázalékkal már látjuk, hogy az adott versenyzőből lesz-e válogatott – mondja Nedeczky György, a BVSC-Zugló vívóinak mesteredzője. – A sportágunkban az a jellemző, hogy nem kell nekünk szólni a gyerekeknek, ha nem megy nekik a vívás, mert maguktól is érzik azt. Az említett kor fölött pedig már amúgy is könnyebben őszinték az edzők. Aki nem jut el válogatott szintre, azokat sem tanácsoljuk el, hanem igyekszünk megtartani őket. Kellenek az edzőpartnerek is, rajtuk tanul meg vívni a következő generáció. Addig is jó közösségben vannak, mozognak, és sokat tehetnek így is a sportágért.”
Türelemre int Flórusz János, a Hell Miskolci Judo Club vezetőedzője is, aki szerint a serdülőkor előtt elhamarkodott lenne bárkit tehetségesnek mondani, ahogyan a befejezést tanácsolni is korai volna. Példának az utánpótlásban minden lehetséges nemzetközi címet begyűjtő tanítványát, Gercsák Szabinát hozza fel.
Flórusz János
„Amikor Szabina elkezdett dzsúdózni, a csoportjában hat-nyolc hasonló képességű gyermek volt. Aztán amikor serdülőkorba léptek, megmutatkozott a különbség. Ő vállalta be a nyári edzéseket, ő dolgozott megalkuvás nélkül. Persze az elhatározás nem elég, szorgalommal ugyan sok mindent el lehet érni, de van, amit nem lehet megtanulni. Nem szabad becsapni a gyerekeket; amikor már látjuk, hogy a fiatalból biztosan nem lesz élsportoló, azt tudatosítani kell benne. Ugyanakkor a miénk partnerigényes sportág, nem tehetjük meg, hogy aki maradni szeretne a mozgás öröméért és a közösségért, azt elküldjük máshová.”
Az őszinteség azonban nem oly mértékben elterjedt a sportban, mint a kiváló szakemberek szavaiból gondolnánk. Dr. Budavári Ágota, a Sportkórház pszichológusa rengeteg olyan szülőt lát, aki nem vette észre, hogy éveken keresztül nincs jó helyen a csemetéje.
A gyerekek gyakran egyedül maradnak a kudarcélménnyel, amiben a szülők segíthetnek (képünk illusztráció) • Forrás: parents.com
„A sportolás természetesen egyértelműen támogatandó, mégis hatalmas veszteség, ha a fiatal az élet meghatározó szakaszában, tizenkét-tizennyolc éves kora között olyasvalamire köti le minden létező energiáját, amelyben nem tűnik ki társai közül, és reménytelen számára az élversenyzővé válás. Nagyon fontos, hogy a szülő mennyire figyel, és mennyire kényszeríti az edzőt arra, hogy igenis nyilvánuljon meg, a gyerekkel kapcsolatban, értékelje őt. Sajnos a trénereknek nem érdekük, hogy őszinték legyenek a kevésbé tehetségesekkel, amire indokot is fel tudnak hozni. Hivatkoznak arra, hogy bizonytalan a prognózis, ráadásul sok olyan esetet látok, amikor nincs is megfelelő szakmai szempontrendszer a tehetség eldöntésére.”
Amennyiben csak később jönnek a kudarcélmények, és a fiatalok a korai versenyeredmények alapján elhiszik, hogy van keresnivalójuk az élsportban, azt is nehéz feldolgozni. Fontos, hogy a hazai versenyeredmények önmagukban nem értékmérők, ebben dr. Budavári Ágota és Hegedűs Gábor, a Debreceni Olasz Focisuli igazgatója is egyetért.
Hegedűs Gábor
„Ha valaki éveken keresztül ugyanazon öt csapat ellen játszik a Bozsik-programban, abból semmi nem szűrhető le. Kellenek a nemzetközi megméretések, hogy valódi képet kapjunk a fiatalokról. Nekünk huszonöt éves tapasztalatunk van, és tudjuk mihez mérni a gyerekeket, így most is kijelenthetem: akad két-három olyan fiatalunk, aki a fiatal Dzsudzsák Balázs szintjén áll. Az országban azonban borzasztóan kevés az utánpótlásra szakosodott edző, mindenki azonnal feljebb akar lépni, és az utánpótláscsapatokat csak ugródeszkának használná. Ha pedig nincs mivel összehasonlítani a mért adatokat, akkor semmit sem ér az egész.”
A szakember úgy véli, a gimnáziumi és a szakközépiskolai felvételi idejére már meg tudják mondani a szülőknek, kinek érdemes az élsport irányába mozdulni, és ki az, aki inkább maradjon meg amatőr szinten. Mint mondja, nem jellemző a sértődés, tehát járható út lenne az őszinteség.
dr. Budavári Ágota
„Az edző éveken keresztül el tudja hitetni a gyerekkel, a szülővel és még saját magával is, hogy érdemes az adott sportágat űzni. Amikor kiderül a tévedés, a szülő gyakran nem áll a gyermek mellé, hanem őt hibáztatja ahelyett, hogy megvizsgálná, saját maga mit tehetett volna másképpen. A gyerek pedig magára marad az élménnyel, amit nehéz feldolgozni. A hozzám forduló fiatalokba azt sulykolom, hogy mindig legyen B-tervük arra az esetre, ha sérülés vagy éppen eltanácsolás miatt váltaniuk kell” – zárja dr. Budavári Ágota.
