A Magyar Edzők Társasága (MET) immár visszatérően megünnepli az Edzők Napját, amely szeptember 25-én van. A MET erre az alkalomra 2021-ben is a „Magyar Edző” című szakfolyóirata mellékleteként különszámot jelentetett meg. Ebben a kiadványban a magyar sport kiválóságai mondják el edzőikről tapasztalataikat és ami a legfontosabb: rendre köszönetet is mondanak egykori mestereiknek.
A jochapress.hu az év végi ünnepek idején – kihasználva a viszonylag kevesebb sportesemény adta lehetőséget is – folyamatosan leközli ezeket az érdekes és tanulságos beszélgetéseket. Ez alkalommal Melis Zoltánról, az 1968-as olimpia ezüstérmes evezőséről olvashatnak.
Medlis Zoltán (fotó:jochapress)
Bár az olimpiai ezüstérmes Melis Zoltán fő sportágában, az evezésben érte el pályafutása legnagyobb sikerét, de mivel előzőleg számos, más sportágba is belekóstolt, így bőven vannak az egykori edzőihez kötődő élményei. A mexikói ezüstnégyes tagja bár már minden evezős tevékenységtől visszavonult, ez idő tájt is legtöbb idejét a Duna közelségében tölti.
– Melyik volt az első sportág, amely komolyabban lekötötte?
– Érdekes, hogy az is a vízzel volt kapcsolatos. Lehettem vagy 12 éves, amikor kitaláltam, hogy márpedig én úszó leszek. Az elhatározást pedig tettek is követték. Az akkori közlekedési viszonyok között már az is komoly teljesítménynek számított, hogy Pesterzsébetről minden nap bezötykölődtem a margitszigeti Sportuszodába. Ez naponta minimum háromórás próbatételt jelentett. Ami pedig az úszásomat illeti, aligha tűntem ki a többiek közül, ugyanis igen gyakran elküldtek hátra, a meleg vízbe, hogy egy kicsit lazítsak.
– A végeredmény sejthető, jött a következő sportág.
– Akkoriban igen népszerű volt a birkózás, a vágóhíd csapata, a Kinizsi Húsos a sikeres klubok közé tartozott. Mángó Antal neve is komoly vonzerőt jelentett, én is keményen odaálltam a gyakorlók közé.
– Feltehetően tetszett a dolog, hiszen bátyját, a Tónit is rábeszélte.
– Ha nem teszem, talán végleg ott ragadok a birkózók között! Ám egy peches esetet követően innen is leléptünk. Volt ugyanis egy olyan gyakorlat, amelynél fejjel lefelé kellett tartanom a bátyámat, akit azután csak sikerült fejre ejtenem…
– Eddig jó edzői voltak, mégsem tudott egyik helyen sem tartósan megmaradni.
– Igaz, de nem adtam fel. Nagybátyám, Melis András ugyanis a Csepeli Papírgyárba munkába menet-jövet a Gubacsi hídról lenézve látta a vízen sikló hajókat. Elhatározta, elvisz bennünket kajakozni. Ám ahol leadott minket, az az evezősök területe volt, így lettünk evezősök.
– Maradásában része volt a fogadtatás milyenségének is?
– Fiatalember volt az első edzőm, Szalontai János, aki hamar feladta a versenyzést és azonnal edzőnek állt. Jó érzékkel tanított meg minket az evezés alapjaira, ami nagyon fontos volt pályafutásunk későbbi éveiben is. Egy év múlva „felsőbb osztályba” léphettünk, ahol az evezős múlttal szintén
rendelkezett Martini Istvánoz kerültem. Bár továbbra is cérnavékony fiú voltam, de egy „link” gyerek megüresedett helyére – Tóni bátyám javaslatára – beültettek az ifi négyesbe. Serdülőként is megálltam a helyemet, végleg ott ragadtam.
– Az ifiknél ismét új edző kezei alá került.
– Ekkor Bíró János irányította az edzéseinket. Négyesben és nyolcasban is bajnokok lettünk, másodéves ifiként a szezon első versenyét követően a felnőttek mestere, Jásdi Sándor „lecsapott” ránk, Bíró pedig megsértődött és elhagyta az evezést.
– Számos edző keze alatt átmenve állapodott meg Jásdi Sándornál. Feltehetően az előző oktatói is hozzátettek ezt-azt, ami később hozzájárult az eredményességéhez?
– Egyértelműen pozitív dolgokról beszélhetek. Szalontai nagyon jó technikai alapokat adott. Martini legfőbb erénye a feltétlen fegyelem fontosságának sulykolása volt. Bíró nagy lökést adott nekünk a felnőttek felé haladásunkban. Elhitette, hogy azok sem szentek, azok is legyőzhetők.
– Az elmondottak azt valószínűsítik, hogy Jásdi Sándornak szinte már nem akadt szakmai dolga Önökkel…
– Ami a technikai képzést illeti, valóban nem igényeltünk sok foglalkozást. Ám ő is tett értünk eleget. Például erősítette a sportág tekintélyét. Elhozta közénk nem egyszer édesapját, Hautzinger Sándort, aki két évtizeden keresztül szerepelt eredményesen a nemzetközi versenyeken, majd rendkívül sikeres kapitányként működött. Egy alkalommal egy korábban nyert érmével ajándékozott meg, amit óriási eseményként éltem meg.
– Hautzinger Sándor még megérte fia, Jásdi Sándor nagy edzői sikerét, a magyar kormányos nélküli négyes mexikóvárosi ezüstérmét.
A mexikóvárosi (1968) evezős ezüstnégyes, balról: Melis Zoltán, Sarlós György, Csermely József, Melis Antal (fotó:jochapress)
– Jásdi valóban jó edző volt, emberileg és technikailag egyaránt sokat adott nekünk. De neki is volt egy olyan hibája, amely végül akadályozta őt abban, hogy további sikereket érjen el. Ő ugyanis nem tudott, vagy nem akart különbséget tenni versenyző és versenyző között, hanem mindenkivel jót akart tenni.
– Ön végül 1980-ig versenyzett, majd 1981-ben már edzőként folytatta. Miért választotta ezt a hivatást?
– Döntésemben jelentős szerepet játszottak a tizenhét év során az edzőimtől kapott benyomások. Ha nem alapvetően pozitív impulzusokat kapok, egyáltalán nem biztos, hogy edző leszek. Így viszont tudatában voltam az igazán fontos tényezőknek, s bár már szakedzői képesítésem volt, mégis alulról szerettem volna felépíteni egy evezős generációt.
– A sors nagy rendező, az Ön terve sem valósult meg. Minden másként alakult.
– Így igaz. Négy-öt-hatéves ciklusban gondolkodtam, amely során optimálisra fejlesztem tanítványaim evezésének technikai részét. Ám 1982 végén többek rábeszélésére beadtam a pályázatomat a megüresedett kapitányi feladatkörre. Először azt hirdették ki, hogy hárman dolgozunk majd együtt, de ezt én nem vállaltam. Néhány hetes huzavonát követően már egyedüli nyertesként hirdettek ki.
– Hogyan gondol vissza erre az első kapitányi periódusra?
– Szerintem jobb lett volna, ha ugyanez a megtiszteltetés 3-4 évvel később ér engem. Számos, féltékeny edző kolléga rendszeresen visszatartotta a válogatott keretbe meghívott tanítványait. A velük való folytonos asszózás bizonyosan rontotta a munkám hatékonyságát.
– Véleménye szerint lehet az is jó evezős edző, aki fiatal éveiben egyáltalán nem volt kapcsolatban a sportággal?
– Általánosság szintjén szerencsésebbnek tartom, ha valaki evezős tapasztalatokkal a háta mögött választja az edzői hivatást. De természetesen vannak kivételek is. Széchy Tamás például fiatal éveiben a súlylökéssel próbálkozott, ám kivételes érzékei és páratlan szorgalma révén képes volt világszinten is felkavarni a hullámokat. Az evezés területéről pedig a nyugatnémet Karl Adamot hoznám fel a szabályt erősítő kivételként. Ő ugyanis korábban intenzíven bokszolt, ám amikor Ratzeburgba költözött, olyan nyolcast épített fel, amely hosszú éveken keresztül verhetetlennek bizonyult.
– Eredményes edzők tehát minden sportágban vannak, mégpedig azok, akik valamiből többet tudnak az átlagnál. Melis Zoltán szerint milyen tulajdonságokra van mindenképpen szüksége bárkinek, akik egyértelműen jó, a többiek közül kiemelkedni akaró edzői babérokra pályáznak?
– A jó kapcsolattartó képességek, klasszikus pedagógiai adottságok a legfontosabbak. Csak ezután következik az evezés technikájának az elsajátítása. Ha ezek a képességek megvannak, akkor jöhet az, hogy az illető edző mennyire tudja motiválni a rá bízott versenyzőt, miként tudja kihozni belőle versenyhelyzetben a maximumot? Szerintem a felsoroltak hiányában nem lehetséges igazán jó versenyzőket nevelni.
(Magyar Edzők Társasága / Jocha Károly)
Post Views: 46
