Rovatunk aktuális vendége, Köpf Károly gyászosnak ítéli a magyar utánpótlás-nevelés szakemberhelyzetét. Nem kispályás a javaslata: ezer, az állam által jól megfizetett edzőre lenne szükség a fiatalok felkészítésében.
Szekeres István • Köpf Károly a magyar sport legfelkészültebb, legtapasztaltabb szakemberei közé tartozik. Labdarúgóedzőként, a Központi Sportiskolában kezdte pályafutását, most – öt év óta – a Magyar Edzők Társaságának főtitkára. Kétszeresen indokolt tehát, hogy vele beszéljük meg az utánpótlás-nevelés szakemberhelyzetét. És hát persze a szaporodó gondjait.
A világon sokan próbálták már megfejteni a kis Magyarország hatalmas sportsikereinek a titkait. Pedig igazában csak egy van, a kiváló, újításra és megújulásra folyamatosan kész, világszínvonalú tudással felvértezett, kreatív szakemberek egész sora. Mert nincsenek sportoló tömegek, az infrastruktúra sem volt soha kiemelkedő. És mégis…
Miután ezt a tapasztalást közös nevezőnek fogadtuk el Köpf Károllyal, arra kértem, jellemezze egy szóval az utánpótlás-nevelésünk mai edzőellátottságát. Azt mondta: gyászos.
– Annak idején a KSI-ben, amelynek szinte alapító tagja volt, élt és virult a szakma.
– Igazi aranykor volt. Felkészült, nagyszerű igazgató, Kocsis Mihály hozott össze szenzációs csapatot. Hogy csak néhányat emeljek ki a legnagyobb nevek közül, az atlétikában Iharos Sándor, a labdarúgásban Grosics Gyula, az úszásban Széchy Tamás, a vízilabdában Gyarmati Dezső, a tornában Kertész Alíz állt az élen. Nem a véletlen műve volt tehát, hogy a KSI az országos egyesületi rangsorban a harmadik volt a két legnagyobb, a Honvéd és a Dózsa után. Ma a kiemelkedő tudású szakemberek, szinte kivétel nélkül, felnőttekkel dolgoznak. Miközben mögöttük már gyér, és egyre gyengül a gárda.
– Kevesebb lenne a tehetséggel megáldott, fiatal szakember?
– Az hiányzik, ahonnan jönnének. A Testnevelési Főiskola az ezredforduló táján rossz irányba, a tudósképzés felé indult el. Megszűnt a szakedzőedzői szak. Aztán ’98-ban megszüntették a kötelező továbbképzést is, máig látjuk a kárát. Szerencsétlenségre a kilencvenes évek elején privatizálták az edzőképzést, létrejött az OKJ (Országos Képzési Jegyzék – A szerk.), amely a sportszakmában – kellő megalapozottság híján – gyenge iparosokat bocsát ki. Hova jutottunk a világszínvonalú, sokszínű tudástól!…
– Jövőre újraindul a Testnevelési Egyetemen a szakedzőképzés.
– És mikor állhatnak munkába az első diplomások? Van annyi időnk, hogy ne lehetetlenüljön el a magyar sport?
– Akkor mi a megoldás?
– Nagyon jó példával szolgáltak a franciák, őket kéne követni.
– Mit tettek?
– A második világháború után gyengén szerepeltek az olimpiák egész során. Az a nyolcvanas évekre már közfelháborodást váltott ki. Az állam lépett. Tízezer edzőt fizetett meg jól, és az utánpótlás-nevelésbe irányította őket, klubokba, iskolákba, megyékbe, településekre. Ma ott tartunk, hogy Franciaország harmincnál kevesebb érmet nemigen nyer a Játékokon.
– A tízezer nem kevés…
– Nálunk elég lenne ezer. Az állam mindegyiknek havi bruttó ötszázezer forint bért adna, az ugye nettó három, ami szép pénz, de – mint tudjuk – az utánpótlás-edzőnek nincs szabad estéje, szabad hétvégéje. Valamit valamiért. Ez évi hatmilliárd forintba kerülne, hangyányi pont a költségvetésben, ráadásul a pénz egy része – járulékok formájában – visszajutna az államkincstárba. Cserében felmérhetetlen népegészségi hozadéka is lenne.
– Feltételezhetően rengeteg kiváló szakember térne vissza, aki az alacsony jövedelem miatt módosított pályát.
– Persze. De még sok mindent kellene másképp csinálni. Kezdve az iskoláktól. A mindennapos testnevelésóra például korszakos gondolat, de nem így kellett volna bevezetni. Csak ott fogni bele, ahol minden feltétel adott, aztán pedig folytatni ott, ahol a létesítmény- és a szakemberhelyzetet már sikerült megfelelő szintre hozni. És magukat a testnevelésórákat is megújítani. A bordásfalas, fekvőtámaszos foglalkozásoktól a gyerek nem szereti meg a mozgást. Meg kell tanítani őket úszni, sízni, kerékpározni, küzdő- és divatsportokat vinni be az iskolákba, egyáltalán, a versenyszellemet, mert az ragadja meg a fiatalokat.
– Az nyilvánvaló, hogy a mindennapost a sportegyesületek és a sportszakemberek nélkül nem lehet hatékonyan megvalósítani.
– Na, ugye, hogy lenne helye, feladata az ezer, államilag dotált edzőnek?
– Engem meggyőzött. De mit tesz, egyáltalán: mit tehet a Magyar Edzők Társasága?
– Ötletekkel, javaslatokkal bombázzuk az összes főhatóságot, közvetítjük a szakemberek álláspontját, gondolatait. Sürgetjük a szakemberképzés reformját, ami részben megvalósul már csak a szakedzőképzés újraindításával is. Azzal párhuzamosan megszüntetnénk az OKJ-s sportszakemberképzést, mert többet árt, mint használ. Azt szeretnénk elérni, hogy a pedagógusképző intézményekben az edzői szak a Testnevelési Egyetem szakmai felügyeletével működjön. Ismét jogszabály írja elő a kötelező edzőtovábbképzést, és azt első lépésben azokra kellene kiterjeszteni, akik kiemelt állami fizetést kapnak. De van szó sok mindenről, például az edzők régóta hiányzó, rendezett nyilvántartásáról, mert különben csak véletlenszerűen tudjuk még csak megszólítani is őket.
– Milyen hatása van a bombázásnak?
– A partnerek értik a gondokat, és nagyrészt egyet is értenek velünk.
– Reménykedhetünk a megvalósításban is?
– Én biztos vagyok benne, elvégre az értelem megkívánja, a célszerűség pedig egyenesen megköveteli.
