A Monacói Nagydíj a Formula-1 történetének egyik, ha nem a legrangosabb versenye, ahol csak a legnagyobbak tudtak győzni, kivételek és csodás győzelmek azért a hercegségben is születtek. Paul Fearnley cikke.
Például ilyen volt, amikor 1972 májusában, Jean-Pierre Beltoise legyőzte a hercegség utcáin a későbbi bajnok Emerson Fittipaldi Lotus 72D versenyautóját, amit korábban csak vágyakozva figyelt a BRM P160-as versenyautója cockpitjából.
Meglepő és megérdemelt győzelem volt ez, ha arra gondolunk, hogy Beltoise 1964-ben a Reims-i 12 óráson majdnem az életét vesztette. A kóma csak ideiglenes volt, az égés nyomok és a sérülések a francia pilóta bal karján azonban örökre megmaradtak. Ez pedig a vezetési stílusára is hatással volt, hiszen a karját csak korlátozottan tudta forgatni Beltoise, ezért BRM P160-as tervezőjének, Tony Southgate-nek át is kellett alakítania a versenyautó karosszériáját a számára. A kicsi párizsi pilóta azonban rugalmas és alkalmazkodó képes volt, mint például általában a sikeres motorkerékpár versenyzők. Egy nap híján egy évvel a szörnyű balesete után Beltoise már egy Matraval megszerezte pályafutása első győzelmét a Formula-3-ban, egy őrjítő szélárnyék csatában és hol máshol, mint Reims-ben, majd újabb egy évvel később 1966-ban Chris Irwin Brabhamjét legyőzve megnyerte a neves Monacói Formula-3-as versenyt. Így mondhatjuk, hogy elég jó volt sérült árunak.
Abban az évben, 1966-ban a Formula-1-ben Jackie Stewart szerezte a BRM egymáskövető negyedik monacói győzelmét, ami tulajdonképpen öt is lehetett volna, ha 1962-ben Graham Hill nem esik ki motorhibával a futam vége felé. 1972-re azonban minden megváltozott, és nem csak azért, mert a leghíresebb angol csapatok eladták a bőrűket, ha nem is a lelküket az amerikai dohányártó óriás, a Marlboro rákkeltő cowboyának, míg Monte Carlo lassan az autósport barokk szentéjévé vált, ahol az égig emelkedő profit reményében alacsony költséggel épített, de mégis drága kiadott épületek nőttek ki a földből, miközben újabb nagy terveket szövögettek a kicsiny városállamban, így 1972 lett az utolsó futam a nagy pálya átalakítás előtt. Az alagút a csodás vészfényeivel, az áthelyezett bokszutca, vagy a szűkebb és gyorsabb Tabac kanyar.
A boksz szúfoltságán azonban 1972-ben az sem segített, hogy öt BRM állt ott háromféle változatban. Howden Ganleyé volt az új, de nem szeretett és túlzottan alulkormányzott P180-as, miközben a túlhajtott Southgate próbált rendet tenni az autók beállításai között, de két, három BRM mindig állt a garázsban, így mindenkinek várnia kellett a sorára.
A BRM „A” csapatába akkor, Beltoise, Ganley és Peter Gethin tartozott, miközben a csapat még nem heverte ki az előző évben elvesztett Pedro Rodriguez és Jo Siffert halálát, míg Helmut Marko és Reine Wisell alkotta a „B” csapatot. A monacói pálya azonban illett a BRM nyomatékos V12-es motorjaihoz, így Beltoise a 4. helyet szerezte meg az időmérő edzésen, míg Gethin a 6., helyről várhatta a rajtot. Ez nem is volt meglepő, hiszen a rajtrács első három sorában 5 V12-es erőforrás is szerepelt. A Két BRM mellett a két Ferrari (Jacky Ickx 2. és Clay Regazzoni 3.), és egy Matra (Chris Amon 6.), így csak Fittipaldi Cosworth motoros Lotusa félt be a rajtrács elejébe (1.).
Ez másképp is alakulhatott volna, ha már az időmérőre is megérkezik az eső, de nem jött, a futamon azonban a pályán lévő pocsolyákból már valóságos folyóként folyt a víz a tengerbe. Beltoise az esős futamra felkészülvén eltávolítatta az autójából a hátsó kanyar stabilizátort, míg a BRM főszerelője, Alan Challis egy ügyes trükkön dolgozott a rajtrácson, így az üzemanyag befecskendező meghajtó szíján állított, hogy az erős motor engedelmesebb legyen a vizes pályán.
Beltoise élvezte az ilyen körülményeket, mert ilyenkor kisebb kormánymozdulatokra volt szükség, ami a keze miatt könnyebb volt a számára, míg a BRM motorja jobb hűtést kapott a hideg időben. Így ez egy tökéletes vihar volt a számukra.
A rajtnál nem meglepő, hogy nagy volt a tumultus a Ste Dévote-ban, ahol az új szalagkorlátok húzták szorosabbra a mezőnyt. Beltoise azonban mindent egy lapra feltéve a belső szalagkorlát és Jacky Ickx Ferrarija mellett elmenve átvette e vezetést. Amolyan élsz, vagy meghalsz manőver volt ez, de sikerült! Bár a következő 20 körben Ickx a vitathatatlan esőmenői képességeivel ott loholt a francia pilóta nyakában keresve annak a gyenge pontját, Beltoise ritmusával azonban végül nem bírt, így miközben az esőfüggönyben a francia egymásután vadászta le a lekörözendő pilótákat, Tim Schenken Surteesének még neki is támasztva az autója vállát, Ickx lassan lemaradt.
2 óra 27 perc istenkísértés után, így végül a 35 éves Beltoise 64 mph-ás (102,912 km/h) átlagsebességgel Ickx előtt 38,2 másodperces előnnyel (a harmadik helyen célba érő az 1972-es bajnokságot végül megnyerő Emerson Fittipaldi már körhátrányban volt) megnyerte a futamot. Hihetetlen teljesítmény volt ez, hiszen nem csak a 3. helyezett Fittipaldi kapott kört, de a 4. helyen célba érő kétszeres bajnok, Stewart már két kör hátrányban colt, míg a további pontszerző helyeken végző, Brian Redmant (McLaren) és Chris Amont (Matra) Beltoise háromszor is lekörözte a futam alatt!
Talán egy korszak ért ezzel véget, a pályák széléről eltűntek a szalmabálák és a magányosan ácsorgó fotósok, Bernie Ecclestone pedig hamarosan rájött, hogy több pénzt kereshet a Formula-1 szervezésén, mint amennyiről csapatvezetőként valaha is álmodhat. 1973-ra az addig sem tágas Monacót pedig tovább bonyolították az új Mickey egér szakaszok, így az uszoda, a La Rascasse és Anthony Noghès, ahol már az új fényes szalagkorlátok ölelték körbe a mezőnyt.
