A Sopron Basket 62-54-re megnyerte Szekszárdon a bajnoki döntő negyedik meccsét, ezzel 3-1-re hozta a párharcot, és sorozatban hetedszer is aranyérmet vehetett át.
Gáspár Dávid. Fotó: Nemzeti Sport / Árvai Károly
Emellett egymás után harmadszor jutott be a legrangosabb európai kupa, az Euroliga négyes döntőjébe, övé lett a Magyar Kupa is, azaz csaknem tökéletes szezont zárt egy mindössze 39 esztendős vezetőedző irányításával.
Gáspár Dávid első teljes soproni idényével lényegében máris a csúcsra jutott, ám ő cseppet sem elégedett, szerinte a sikert nem elérni, hanem megtartani nehezebb.
– Szekszárdon a mindent eldöntő győzelem után cserben hagyták a szavak. Egy nappal később már el tudja mondani, mit érzett a lefújás pillanatában?
– Örömöt és megkönnyebbülést. Örömöt a bajnoki cím miatt, megkönnyebbülést pedig azért, mert véget ért a fárasztó, roppant nehéz és rendhagyó szezon. Tényleg nem tudtam mindezt szavakba önteni, de őszintén szólva nem is akartam. Szerettem volna némán, összeszedetten megélni a pillanatot, csak élvezni azt, ami történt. Tudtam, időre van szükség, hogy mindez leülepedjen bennem. Nem mindig könnyű megfogalmazni az érzéseinket, és ez az a momentum volt, amikor nem is akartam erre törekedni.
– Tartott ettől a meccstől?
– Eléggé. Élénken élt bennem a párharc második meccsének az emléke, amelyen a múlt héten kikaptunk Szekszárdon, és persze tudtam, hogy a Szekszárd nagyon jó csapat. Hazai pályán roppant veszélyes, ami fokozottan igaz volt úgy, hogy ott lehettek a szurkolói, rendkívül agresszív kosárlabdát játszik, azaz veszélyes ellenfél. Ugyanakkor nagyon bíztam a saját képességeinkben, abban a munkában, amelyet elvégeztünk, és az is élénken élt bennem, hogy az alapszakaszban itt is magabiztosan tudtunk nyerni. Ez be is jött, végig kontrolláltuk a mérkőzést.
– A szurkolók jelenléte sokat számított?
– Persze, az nem természetes, ha nem lehetnek ott a csarnokban. Ők az egész idényben hiányoztak. Gondoljon bele: gyerekként, amikor kiviszik egy meccsre, mi fogja meg? A hangulat. A többi az jön később, és idegenben is élmény volt, hogy hallhattuk az ellenfél és a saját szurkolónknak a biztatását.
– Belegondolt abba, hogy Sopronban harminckilenc évesen lényegében felért a csúcsra?
– Igen, bele. Egy bajnoki címet, két Magyar Kupát nyertünk meg, amióta itt vagyok, tavaly is veretlenül az élen álltunk, amikor félbeszakadt az idény, és az idén is eljutottunk az Euroliga négyes döntőjébe. Mindezt azonban nem úgy élem meg, hogy innen már nincs feljebb, lógathatom a lábamat elégedetten. Eszembe jut, hogy mennyi munka fekszik ezekben a sikerekben a menedzsment, a többi stábtag és a játékosok részéről, mindez nem az én sikerem, hanem egy hatalmas csapaté. Remélem, mindezt megismételhetjük, talán túl is szárnyalhatjuk, de azt is tudom, lesznek majd hullámvölgyek is. Éhes és motivált vagyok továbbra is, nem ájulok el saját magamtól, hogy hű, milyen jó vagyok! Sokat kell még tanulnom, mert a sikert sokkal könnyebb elérni, mint megtartani.
– Ez igaz, de a Sopron hosszú évek óta egyeduralkodó itthon, tartósan beverekedte magát Európa szűk elitjébe. Itt csak veszíthet, hiszen a győzelem természetes, ha viszont nem bajnok vagy kupagyőztes, akkor az kudarc.
– Sokan tényleg így gondolhatják, de ők nem tudják, hogy ennek milyen brutális mennyiségű és persze minőségű munka, stressz és aggodalom az ára a klub összes dolgozójától. Ez részemről állandó készenléti állapot, ami a legnehezebb a profi sportban. Ahogy vége egy meccsnek, hazamegyek, és már a következőn jár a fejem. Azért is jó, hogy Szekszárdon sikeresen véget ért az idény, mert most kikapcsolhatok, jó ideig nincs következő mérkőzés.
– Amikor edző lett, alighanem elképzelt egy karrierutat, a szeme előtt lebegett a cél. Arra halad?
– Igen. Amikor a Zalaegerszeg kispadján ültem, negyedikek, majd harmadikok lettünk, muszáj is volt elgondolkodnom a jövőmön. Építsem tovább azt a csapatot, folytassam azt a munkát, vagy lépjek tovább? Természetesen szerettem volna egyszer euroligás edzőként dolgozni, és amikor Török Zoltán, a Sopron ügyvezetője megkeresett, akkor nagyon örültem, mert közel kerültem ehhez a célhoz. És, ha egyszer egy ilyen szintű csapat megkeresi az embert, akkor arra nem szabad nemet mondani.
– A szekszárdi meccset követő ünneplés egyik legszebb pillanata az volt, amikor Török Zoltánnal egymás nyakába borultak. Mire gondolt akkor?
– Természetes volt az az összeborulás, hiszen nagy hálával tartozom neki, mert észrevett. A munkámat nézte, az tetszett neki, elképzelt Európa egyik legjobb csapata élén, és megadta a lehetőséget. Tudta, legfeljebb nyersanyag vagyok, akinek még nagyon sokat kell tanulnia, és rengeteget beszélgettünk a kosárlabdáról, a klubról és a csapatról, és én pedig nagyon nyitott voltam mindenre.
– A csapata egyértelműen egyeduralkodó Magyarországon. A Sopronnak mennyire jó az, hogy a bajnoki meccseken zömmel csak az a kérdés, hogy húsz ponton belül vagy kívül nyer?
– Szerintem nem nekünk kell csökkentenünk a különbséget. Ugyanakkor tudom, hogy Győrött, Diósgyőrött és persze Szekszárdon roppant ambiciózus emberek ezen dolgoznak, folyamatosan erősítenek, és biztos vagyok benne, hogy a következő idényben kemény meccsek várnak ránk. Mi is már a közeljövőn dolgozunk, sőt már a következőt követő idényen is, de erről ne kérdezzen, erről beszélni nem én vagyok az illetékes.
– Hogyan tovább ennyi siker után?
– Számomra a következő feladat az U20-as Európa-bajnokság lesz, ha minden igaz, Sopronban, de erről még nem láttam hivatalos megerősítést. Ezt leszámítva pedig fejlődni szeretnék, új edzésmódszereket tanulni, új szakmai kihívásokat találni. Két évig még a Sopronhoz köt a szerződésem, erre összpontosítok, és hiába az eddigi eredmények, a sikerekből sohasem elég, feljebb, mindig feljebb lehet lépni.
(mno / Pajor-Gyulai László)
