Gianni Annoni a magyar média olasz fenegyereke, aki sohasem titkolja, hogy az érzelem az élet számára a legnagyobb kaland. Az élet tulajdonképpen egy komoly játék,tradíciókkal, győzni akarással és mindenek felett optimizmussal.
Patika Tükör: Budapesti éttermében beszélgetünk. Mi vonzotta ehhez a világhoz?
Gianni Annoni: Nagy csábítás az étterem, szeretek enni,inni, meg egyáltalán ezt az egész hedonista életmódot. Szeretek élni, szeretem megtalálni mindazt, ami örömet ad. Nemcsak az ételt, hanem azt a hangulatot, ami az asztal körül zajlik, amikor együtt van egy baráti társaság, a család és beszélgetnek, persze vitáznak is olykor. Ilyen esetben mindent ki kell kapcsolni…
PT.: Apropó, időnként Ön ki tudja kapcsolni a mobil telefonját?
GA: Igen. Van persze, amikor lehetetlen kimaradni abból, amit a felgyorsított életünk igényel, de nem zavar, ha olyan helyen vagyok, ahol nincs térerő. Régen hosszú ideig szerveztek egy találkozót, és ha valaki be akart kerülni egy bizonyos körbe az olyan tulajdonságok mint pontosság, becsület, tisztesség a legfontosabbak voltak. Ha ezt valaki nem tartotta be, kikerült a körből. Ma már megengedhetjük magunknak a pontatlanságot, mert a telefonos világ lehetőséget ad arra, hogy lazábban vegyük a korábbi értékeket.
PT.: Melyik értékrendet szereti jobban: a tradícionális pontosat vagy a megengedőbb pontatlant?
GA: Egyértelműen a tradicionálissal tudok azonosulni. Jó azzal kezdenem egy mondatot, hogy „nagymamám mondta”, mert amíg rá emlékezem, addig is ő itt van velünk, és vele együtt az a családi mátrix is, amelyben az emberiség él a maga szokásaival, hagyományaival. Érzelmes gyerek vagyok. Talán túlságosan is. Mi emberek szeretjük, ha szeretnek, nem? Mindezt a családtól, a barátoktól kapjuk meg és a háttérben mindig ott van a hitem, a családtól kapott katolicizmusom.
PT.: Arról, hogy Gianni vallásos lenne, még nem olvastam, nem hallottam.
GA: Pedig szoktam róla beszélni, csak nem írják meg. Talán nem tudnak ezzel mit kezdeni az újságírók. Magyarországon úgy tűnik, mintha a hit nem lenne igazán fontos. Ez a kommunizmus öröksége. A hit kérdését ebben az országban nem bízták az emberekre, nem ők döntötték el, hogy akarnak-e vallásos emberként élni, hanem egyszerűen megtiltották a vallás gyakorlását, a templomba járást. Olaszországban viszont ebbe nőttem bele, kaptunk az élethez egy értelmezést, van egy jelképes utunk a lent és a fent között. A nem vallásos emberek többsége persze ugyanúgy beszél egy belső hanggal, akárcsak én. Az, aki vizsgázik vagy nagyon szeretne valamit elérni vagy beteg lesz, biztosan megtalálja az ő istenét.
PT.: Ön mit kapott a hittől?
GA: A pozitív gondolkodást, azt hogy tudom, a rossznál mindig lesz jobb.
PT.: Mennyire zavarja az ismertség?
GA: Néha igen. Nekem az ismertség, aztán az ezzel járó népszerűség játékként kezdődött és a mai napig játék. Remélem, hogy maradtam az, aki mindig is voltam. Soha nem akartam ezzel visszaélni, kihasználni. Persze nem mindig ad sikerélményt ez a játék. Ebben a szakmában nagyon az egóra figyelünk, sok energiát igényel a média. Nekem nem is olyan régen volt két évem, amikor ez nem ment, hiába volt a kezemben mikrofon, egyszerűen nem kellettem magamnak. Ebből is tanulni kell. Még itt-ott szerepelek, de már nem annyit, mint korábban. Több idő jut a magánéletre.
PT.: Ennek köszönhetően lett komoly barátnője, akit ország-világ előtt vállal?
GA: Tetszik, hogy Zitában van (Debreceni Zita – a szerk.) temperamentum, meg az is, hogy mindig mosolyog, azokon a dolgokon is, ami ellen én harcolok. Engem például rettenetesen idegesít az igazságtalanság, ha valaki meglök az utcán, én azonnal konfliktust generálok. Nagy hibám, hogy nem tudok elengedni dolgokat, veszteségeket, pedig ha valaki bántani akar, az úgyis bánt. Zita megnyugtat, hogy ezekkel felesleges törődni, inkább a lényegre figyeljek. Emlékszem, nagymamám gyakran mondta, „Gianni, porte pazienza” (legyél türelmes). Lehet, hogy ő tudta, mi lesz a gyenge pontom?
PT.: És mi az Ön erőssége?
GA: Hát például az, , hogy tudom a türelem nem… Általában érzem, hogy merre kell menni és mit lehet jobban csinálni, mire kell jobban figyelnem. Az élet, a munkám, az étterem egy folyamatos megújulást igényel. Ha nem törődsz vele, a legszebb kertet is belepi a gaz.
PT: Mielőtt megnyitotta az éttermét, volt tapasztalata a vendéglátóiparban?
G.A.: Nem igazán. Zsigerből érzem, hogy várhatóan mi megy majd jól, mennyi ideig tart, amíg beindul, hogyan lehet pénzt mozgósítani és mire. Nem akarok persze mindentudó lenni, de folyamatosan invesztálok, hogy évről évre képesek legyünk minőséget adni.
PT.: A Patika Tükör nemrég indította el „Keresd a férfit!” kampányát. Milyenek a magyar férfiak?
GA: Húú, hát ez nagyon érdekes. Van aki botrányosan elhanyagolja magát, de annyira, hogy a hasán felgyűrődő póló, az ápolatlanság, az izzadás sem zavarja. De szerencsére egyre több a jól öltözött, ápolt férfi.
PT.: Mi a legfőbb különbség az olasz és a magyar férfiak között?
GA: A magyar sokkal magasabb, mi sokkal sötétebbek vagyunk (nevet). A magyar férfi jobban figyel a testére, mint az olasz, a kondizás nálunk nem olyan divat, mint itt. Mi viszont jobban ismerjük a rajongási technikákat, figyelünk az etikettre, az ápoltság a legkisebb faluban is kötelező. Látszólag komolytalanabban vesszük az életet, ez az igazi dolce vita, és úgy tűnik, mintha az olasz srác viccelne, de közben kőkeményen tárgyal.
PT.: Habár olasz, magyar szemmel is látja az országunkat. Az utóbbi években mintha nem lenne túl pozitív kép rólunk. Milyen ez az ország?
GA: Magyarország szerintem nagyon liberális, holott úgy írják le sokan, mintha egy sötét ország lenne. Valahogy ez az egész nincs itt összhangban. A magyarok értéket képviselnek Európában, a világban, csakhogy ezt sokszor nem tudják jól kommunikálni. És mondom ezt úgy, hogy én olasz vagyok, és azért mondom én ezt, mert tudom, hogy milyen, amikor rajtam keresztül akarja valaki megismerni Olaszországot. Sokszor én vagyok a lencse. A másik oldalról ugyanez történik, az olaszok kíváncsiak a magyarokra, sokat kérdeznek.
PT.: Beszélgetésünk alatt többször szó esett a a megújulásról, mia következő állomás?
GA: Nincs messze az idő, amikor családot szeretnék, és Zitával jól kiegészítjük egymást. Tudom, máshonnan jövünk, de jó, hogy mások vagyunk.
