A Gódor házaspár a saját tornatermükben. Fotók: jochapress.hu
Elég hallani a nevét Gódorné Nagy Mariannának ahhoz, hogy a sportág minimum középkorú drukkereinek lelki szemei előtt megjelenjen ez az örökös gólveszélyt megtestesítő, egykori kiváló, balkezes bombázó.
Arról a világnagyságról van szó, akinek játékától annak idején mindenütt rettegtek, s aki miután a legnagyobb magaslatokra is eljutott, rendkívül eredményes pályafutást tudva maga mögött, egy merész húzással alapvető életformát változtatva is felhívta magára a figyelmet.
Az 1982-es Vb-n a sajnálatosan leégett Budapest Sportcsarnokban
A Gódor házaspár ugyanis még a kilencvenes években felkutatta a neki tetsző, új életet biztosító helyszínt, amelyet az Őrségben lévő Szentgyörgyvölgy nevű településen találtak meg. Ott rendezkedtek be hosszú távra úgy, hogy a sportnak ott is komoly rész jut az életükben, az általuk létrehozott sportlétesítmények – pályák, kisméretű, de egyéni képzésre kiválóan használható sportcsarnok, stb. – jóvoltából is.
Mariann neve olykor feltűnik az újságok hasábjain, bár ő soha, egyetlen lépést nem tesz ezért. Éppen ellenkezőleg. Olyannyira benne van az ott kialakított életforma sűrűjében, hogy jómagamnak például éppen egy hétre volt szükségem ahhoz, hogy telefonvégre sikerüljön kapnom.
Mivel pályafutása nagy vonalaiban nyitott könyv előttem, ezért rákérdeztem, milyen edző volt a közelmúltban elhunyt, országos hírű nevelő, Dreisziger Miklós, aki Csornán oltotta bele a sportág szeretetét.
„Ötödikes voltam, nagy lelkesedéssel vetettem magamat bele az edzésekbe – egyébként először Lipovics Károly foglalkozott az én korosztályommal. Dreisziger Miklós bácsi biztosan jó szakember lehetett, hiszen a nálam 2-3 évvel idősebb Csajbókné Németh Erzsébetet is ő indította el, s belőle is sokszoros válogatott játékos lett. Még nem voltam tizennégy éves, amikor már a felnőttek közé is beállított. Jól éreztem magamat a szülőföldemen és csak a Testnevelési Főiskolára történt felvételem évében, 1975-ben jöttem fel a fővárosba. Még abban az esztendőben, a kijevi világbajnokságon máris lehetőséget kaptam a játékra a számomra azóta is felejthetetlen kapitánytól, Török Bódogtól, mindenki Bogyi bácsijától.”
– Még nem volt húsz esztendős, amikor már az olimpiák programjában először szerepelt női kézilabda tornán is pályára léphetett.
„Egy nagyobbfajta gyerekként korábban nem is mertem arra gondolni, hogy én is ott lehetek Montrealban. A mérkőzéseken viszont gátlástalanul, felszabadultan játszottam. Ez az olimpia óriási dolog volt, az elért harmadik hely pedig nagy-nagy sikert jelentett számomra. Hogy ilyen fiatalon és tartósan válogatott tudtam lenni, abban jelentős része van Kovács László tanár úrnak, aki a TF-en tanácsainak sokaságával segített.”
– A TF-en nem csak a válogatottság jött el hamar, hanem a szerelem is beköszöntött Gódor Mihály személyében.
„Azt hiszem, mi tényleg megtaláltuk egymást egy életre, hiszen a TF elvégzését követően 1979-ben összeházasodtunk, s ennek immár 36 esztendeje. Bár Misi először kalapácsvető akart lenni, de a közös nevező végül a kézilabda lett. Egyikünk sem hűtlen a sportághoz, mindketten jelenleg is edzősködünk. Misi például az osztrák válogatott kapusedzője, immár évtizedek óta. Éppen e héten is edzőtáborban van, Ausztriában.
– Ne haladjunk olyan gyorsan, hiszen még az előbb a TF befejezéséről volt szó.
„Az akkori idők legjobb csapata, a Vasas lecsapott rám és hamarosan kaptunk lakást is a zuglói Ungvár utcában. Csak azt ne kérdezze, ez mikor volt, mert az évszámokkal végképp nem tudok mit kezdeni!”
– Szerencsére azért vannak olyan emlékezetes események is sportpályafutásában, amelyek időpontját biztosan tudja?
„Igen, az 1982-es esztendő alighanem a legsikeresebb évem volt, hiszen abban az évben nyertük el a Vasassal a Bajnokcsapatok Európa Kupáját majd a decemberi, hazai rendezésű világbajnokságon második helyen végeztünk. Nagy öröm volt abban az együttesben játszani, amely még a későbbi világbajnokot, a Szovjetuniót is képes volt legyőzni. Különös örömmel emlékezem Sterbinszky „Amálra”, akit mindmáig a világ egyik legjobbjának tartok. Ugyanitt szólnék a klub- és válogatottbeli edzőmről, Csík Jánosról is, akinek ugyancsak sokat köszönhetek.”
– Szép volt, jó volt, de egy idő után Ön is bele kívánt kóstolni a még jobb lehetőségeket kínáló nyugati profi klubok életébe.
„Ez az alkalom 1986-ban jött el, amikor a nyugatnémet Bayer Leverkusen szerződtetett. Két évvel később pedig az akkori világelső klub, a Hypo Niederösterreich hívott. Ott is lenyomtam három szezont, majd még néhány évig Ausztriában éltünk. Azután egyszer csak úgy éreztük, elég volt. Kitartóan kerestük a számunkra legjobb helyet és ezért vásároltuk meg ezt a négyhektáros területet itt, Szentgyörgyvölgyben. A nagyvárosok iránt azóta sincs nosztalgiánk. Folyamatos munkával alakítottuk ki a GÓ-NA Szabadidőközpontot, ahol vendégeket is tudunk fogadni, nyáron pedig iskolások csoportjainak sporttáborokat rendezhetünk.”
– Sok év óta edzi a lenti női kézilabdázókat, akikkel egyszer feljutottak az NB II-be is.
„Nagy öröm volt ez akkoriban mindenki számára, de mivel nem volt és mindmáig sincsen megfelelő méretű termünk, így hamar lemondtunk erről a lehetőségről. A hazai meccseket ugyanis mindig máshol, utazgatva kellett játszanunk. Jelenleg is edzősködöm, mellette öt év óta a testnevelő tanári diplomámat is aktivizáltam. A Lentiben működő Arany János Általános Iskolában ugyanis nyugdíjba ment egy kolléga, az intézmény igazgatója pedig feltette a kérdést: nem lenne-e kedvem a tanári munkához? Volt és azóta gyakorolom, ráadásul immár évek óta osztályfőnök is vagyok, ami elég sokféle plusz munkával jár ugyan, de élvezettel végzem. A tanítási órán részt venni kötelező, edzésre viszont csak az jön, aki akar. Ez alapvető különbség, bár az edzéseken sem mindenki úgy áll hozzá, ahogy kellene.”
– Nincs méretes pályájuk, ez a felnőttek lehetőségeit alapvetően meghatározza. Ettől az alsóbb korosztályok még jól működhetnek…
„Anyagilag kétségtelenül javult a helyzetünk az utóbbi években. Annyiban mindenképpen, hogy az összes korosztályt tudjuk versenyeztetni, ami önmagában óriási pluszt jelent. Korábban ugyanis már az is nagy gondot okozott, hogy egy-egy csapatunk mögött voltak-e olyan tehetősebb és kellően áldozatkész szülők, akik rendszeresen vállalták az utaztatások lebonyolítását.”
– A tanári munka és az edzői feladatok már önmagukban is elég lekötöttséget jelentenek. Mire marad még idejük?
„Nem vagyunk helyhez kötöttek, moziba vagy színházba is eljárunk. Zalaegerszeg vagy Szombathely ugyan közelebb van, de egy jó budapesti program kedvéért akár az oda-vissza 600 kilométeres utat is vállaljuk. Természetesen a tévében elérhető, szinte valamennyi kézilabda mérkőzést is megnézzük. Különösen mostanában, amikor nyakunkon a dániai világbajnokság. Amikor kérdezik, mire számíthatunk, mindig ugyanazt mondom. A mezőny egyre kiegyensúlyozottabb, így mind nagyobb szerep jut majd a koncentrációnak, a napi formának. A magyar női válogatottat minden esetre képesnek tartom arra, hogy kiharcolja az olimpiai részvételt. Ami pedig a hazai pontvadászatot illeti, nekem azért tetszik elsősorban a Ferencváros, mert viszonylag sok magyar játékost szerepeltet.”
– Régi játékostársaival tartják a kapcsolatot?
„Legtöbbjükkel telefonon vagy a facebook segítségével vonalban vagyok. Persze a személyes találkozások egészen más kategóriába tartoznak. Ezen a téren Rácz Mariann a legnagyobb hitegetőnk, aki sok-sok éve ígéri, hogy ekkor meg akkor biztosan betoppan hozzánk, de eddig még nem kellett levennünk az ajtót a keretről érkezése tiszteletére.”
A világbajnoki ezüstérmes együttes. Középen Rácz Mariann mellett guggol Gódorné Nagy Marianna
– Feszes programjába miként fér bele az unokákkal való foglalatoskodás?
„Jaj, ne is mondja, inkább ezzel kellett volna kezdenünk a beszélgetést! Az unokákat leginkább csak úgy emlegetem, mint cukorfalatokat. Egyetlen lányunk – aki szintén itt él – két unokával is megajándékozott bennünket. Maximilián már elsős, a kis Léna pedig hároméves múlt. Óriási fejek, egyszerűen nem lehet betelni velük. Sosem gondoltam volna, hogy az unokák ilyen nagy ajándékai az életnek. Amikor meghallom a szólításukat „Ómi, Ómi, gyere”, már szinte repülök feléjük. Sokkal több közöm van hozzájuk és egészen másfajta a kapcsolatrendszerünk, mint volt annak idején a lányunkkal. Ők vannak az életünk középpontjában, minden körülöttük forog, ezt kár is lenne tagadni…”
(MKSZ / jochapress.hu)
