Tavaly Debrecenben korosztályos világbajnokságot, idén Győrben Európa-bajnokságot nyert a női kézilabda junior válogatottat szövetségi edzőjeként irányító Golovin Vlagyimir, aki az MTK NB I-es csapatát is vezeti. Az újabb siker okán a fiatalokról, a csapatmunka fontosságáról, a felnőtt válogatottról és az edzői hitvallásáról beszélgettünk vele.
Golovin Vlagyimir. (fotó: MKSZ/Kovács Anikó)
– Mennyire volt nehéz a tavalyi junior világbajnoki győzelem után egy teljesen új válogatottat felépíteni?
– Nem volt annyira nehéz, mert nagyon jó volt az emberanyag, a fiatalok pedig gyorsan tanulnak és fejlődnek. Sokakat jól ismertem korábbról – például Afentáler Sárát vagy Bánfai Kírát –, vagy mert dolgoztunk már együtt korábban, vagy ellenfélként.
– Kácsor Gréta volt az egyetlen játékos, aki tavaly és idén is szerepelt a korosztályos válogatottban. Ő nagy segítség volt Győrben?
– Egyértelműen, hiszen már jól ismertük egymást, pontosan tudta, hogyan dolgozom.
– Mely csapatokat tartotta a legnagyobb ellenfeleknek az Európa-bajnokságon?
– Tartani nem tartottunk senkitől, úgy készültünk, hogy mindegyik meccs nehéz lesz. Sok felkészülési meccset játszottunk a későbbi ellenfeleinkkel, így mindenkiről voltak elképzeléseink, bár a felkészülés azért nem mindig mérvadó. Egy világversenyen mindenki másképpen játszik. Egyébként az oroszt tartom most is a legjobb csapatnak ebből a korosztályból, igaz, az Eb-n csak negyedikek lettek, kicsit talán túlizgulták.
– Ellenük 29–27-re nyertünk, pedig átvették a vezetést a végén. Hogyan sikerült ennyire koncentrálnak maradni, és fordítani ilyen kritikus helyzetben?
– Az első félidőben akkora előnyre tettünk szert, amekkora különbség nincs a két csapat között. Ettől aztán kicsit meg is nyugodtunk, amit kihasználtak. A végén azért sikerült fordítani, mert tudtuk, hogy jobbak vagyunk. Minden poszton volt két jó játékosunk, és az utolsó percekben Kácsor Gréta és Vámos Petra bátorsága is óriási szerepet játszott a győzelemben. És persze kicsit a szerencse is.
– Mi a titka annak, hogy egy év leforgása alatt kétszer is ilyen eredményt tudott elérni a juniorokkal?
– Nincs itt semmi titok. Második éve ugyanazzal a szakmai stábbal dolgozom együtt, megvan a bizalom, mert hiába vagyok én a szövetségi edző, nem értek mindenhez, így meg kell bíznom mások tudásában. Próbáljuk levenni a játékosok válláról a terhet, átadni nekik, hogy számukra ez nem munkahely, hanem egy játék, amelyben lehetetlen mindig száz százalékot nyújtani. Furcsa lehet ilyet mondani egy junior világ- és Európa-bajnoki győzelem után, de én úgy éreztem, a csapat tavaly és idén is többet tudott volna.
– Ezt hogy érti?
– A játékra gondolok. Győrben például nem voltam teljesen megelégedve a támadójátékkal, de nem akarok igazságtalan lenni, hiszen ennek is megvolt az oka. A támadójáték a páros kapcsolatokra épül, Kuczora Csenge és Tóth Nikolett viszont csak az utolsó pillanatban csatlakozott hozzánk sérülés miatt, így kevés időnk maradt ezeket begyakorolni.
– Ha jól kezelik ezeket a fiatalokat, mikor válhatnak a felnőtt válogatottban is meghatározóvá?
– Átlagosan egy női kézilabdázó olyan 27 évesen ér a csúcsra, ami azt jelenti, hogy ezeknek a lányoknak még van nyolc évük. Ha így nézzük, a következő olimpiai ciklusra érhetnek be. De ehhez sok mindennek kell jól alakulnia, egyrészt biztos vannak későn érő típusok is, és bennük kell maradnia a tűznek, hogy felnőttként is ugyanúgy mindent megtegyenek a sikerért, mint juniorként. Lassan majd be kell őket építeni a felnőtt válogatottba, eleinte csak tíz perc játékidőt adni nekik, hogy a tanulási folyamat ne szakadjon meg. Ezek a lányok most mentálisan is erősek, de a felnőtt kézilabda más világ.
– Nem nehéz elérni, hogy a helyén tudják kezelni ilyen fiatalon a sikereket?
– Ez nemcsak az ő felelősségük, hanem a miénk is. Tizenhat éve keressük a következő Görbicz Anitát, és sajnos hajlamosak vagyunk néha túl korán annak kikiáltani egy tehetséges játékost, holott nem szabadna ezzel senkire terhet pakolni. Később pedig már többször is kiderült, hogy valami hiányzott. A tehetség kevés, sok-sok munka kell ahhoz, hogy érvényesülni tudjon.
– A mostani junior válogatott jól kezelte az Európa-bajnoki győzelmet?
– Mondtam nekik, hogy legyenek rá büszkék, és lehet neki örülni, de gyorsan felejtsék el. Ez egy utánpótlástorna, és a motivációt a későbbiekben is meg kell őrizni. Én játékosként olimpiai bajnok akartam lenni, és szeretném, ha ők sem adnák alább. A junior világbajnokság vagy az Európa-bajnokság megnyerése nem a csúcs, csak azt mutatja meg, hogy van egy jó korosztályunk. Ha ezek után nem lenne más céljuk, akkor elveszítenénk őket.
– A junior válogatott irányítása mellett Ön a vezetőedzője az MTK NB I-es felnőtt női kézilabdacsapatának. Munka szempontjából mi a különbség a felnőttek és utánpótlás korosztály között?
– Nagyon nehéz a kettő együtt, az elmúlt egy évben kevés szabad hétvégém volt… A fő különbség talán az, hogy a fiataloknak könnyebben meg tudok bocsátani, hiszen ők még kiforratlanok, és segítség kell nekik, hogy eredményesebbek tudjanak lenni. Minden lépcsőfok fontos, nem szabad egyet sem kihagyni, mert felnőttként már nagyon nehéz bármelyiket bepótolni. Ugyanakkor ez egy válogatott, tehát nincs annyi idő a közös munkára, a felnőttekkel viszont az egész évet végigdolgozzuk együtt, és mások a feladatok. Talán én vagyok maximalista, de úgy érzem, nemcsak a junior válogatottban, hanem az MTK-ban is több van.
– Önnek mi az edzői hitvallása?
– Inkább olyan értékek vannak, amelyeket fontosnak tartok. Elsőként az, hogy a munkában hiszek, mert anélkül nincs semmi, hihetek én akármiben. Ha az ember utánpótlásban dolgozik edzőként, akkor fontos, hogy megértsék egymást a fiatal játékosokkal, amihez egyenrangú partnerként kell őket kezelni. Harmadrészt pedig nagyon fontos egy csapaton belül a felelősség és a terhek elosztása. Jó ellenpélda az orosz csapat a junior Európa-bajnokságon, amelynek volt két nagy lövője, és minden súlyt rájuk pakoltak. Ezt hét meccsen át nehéz elviselni még egy felnőttnek is, nemhogy egy fiatalnak, egy-két fecske nem csinál nyarat. Ha megnézi, nálunk mindenkinek megvolt a játékideje, amit igyekeztünk egyenlően elosztani. Egyedül a gyávaságot nem tudom megbocsátani senkinek, mert aki nem tud felelősséget vállalni, az szerintem nem való élsportolónak.
(MET / Vincze Szabolcs)
