Öt év telt el azóta, hogy junior ökölvívóért csendült fel a magyar himnusz kontinensviadalon. A Tbilisziben rendezett ifjúsági Európa-bajnokság döntőjében Oláh Levente, a Tatabányai SC versenyzője kezét emelték a magasba. Ám a siker mögött hosszú út áll. Mesterrel és tanítványával beszélgettünk munkáról, érzésekről, tervekről, hidegrázásról, katarzisról. Valami pedig már biztos: mindkettejüknek a boksz és a másik az élete, Oláh Levente előtt pedig fényes jövő áll.
Először is szeretnék gratulálni a sikeredhez, ahhoz, hogy 2016 után ismét aranyérmet tudtál nyerni Magyarországnak nemzetközi ifjúsági versenyen. Milyen út vezetett idáig?
Sok lemondással járt, sok dolog kimaradt az életemből, például nem tudtam elmenni a családdal nyaralni. Tulajdonképpen tisztában voltam azzal, hogy megnyerem az Eb-t. Elhittem, hogy én leszek a legjobb, hittem a győzelemben. Abban is hittem, hogy sokkal többet, szívósabban edzettem, mint az ellenfeleim. Mindenből egy kicsit többet csináltam, mint a többiek. Az összes meccsen úgy mentem fel a ringbe, hogy csak én lehetek a győztes. Így volt ez a döntőben is: azt gondoltam, ellenfelem, az orosz Ivan Csindikov nem kerekedhet fölém, csakis én lehetek az Európa-bajnok.
Mit jelent az ökölvívás?
Mindent. Az ökölvívás nekem magát az életet jelenti.
És milyen célokat tűztél magad elé?
Elsősorban olimpiai, világ- és Európa-bajnok szeretnék lenni, a távolabbi jövőben pedig profi nehézsúlyú világbajnok. Ha pedig majd egyszer sok pénzem is lesz ebből, akkor segíteni szeretnék a szegényeken.
Kívánom, hogy így legyen. Mondok egy nevet: Mike Tyson. Mit érzel?
A hideg is kiráz. A legnagyobb példaképem. Szeretnék olyan lenni, mint ő – kivéve persze az utcai verekedéseket. Azt csakis a ringen belül.
Ha egy napra Mike Tyson lehetnél, mit csinálnál?
Pénzt adnék a szegényeknek, a betegeknek, és persze jól érezném magam.
Ez után a szép siker után, hogyan tovább?
Nem állok le az edzéssel, pedig sokan tanácsolták, hogy pihenjek legalább egy hetet. De nem akarok. Edzés, edzés, edzés, erősítés, és aztán indulás a jövő évi világbajnokságon.
Ha lehunyod a szemed pár másodpercre, vizionálsz magad előtt valamit?
Inkább megálmodni szoktam, mi lesz. Az is előfordul, hogy valamit sokszor ismételgetek magamban, az pedig pontosan ugyanúgy történik meg.
Akkor ez egyfajta motiváció, pszichésen, fejben ezzel erősíted magad. Mi a következő ilyen gondolatod?
A boksszal kapcsolatban: szétcsapni mindenkit. De csakis a ringen belül! Ha azon kívűl beszólnak, csak kinevetem őket, mert tudom, hogy rájuk fújnék egyet, és elrepülnének.
Üzenet a nagyvilágnak?
Szeressen mindenki mindenkit, és legyenek boldogok, ameddig lehetnek. Fogadjunk el mindenkit úgy, ahogy van. Ne ítéljük el a másikat se a bőrszín, se a származás alapján. Én is roma gyerek vagyok.
Edződdel, Kardos Józseffel, akit mindenki Dudu báként ismer, milyen a kapcsolatotok?
Ő a második apukám. Ha egy gyereknek olyan a kapcsolata az edzőjével, mint az enyém Dudu bával, akkor az mindent meghatároz. Az én utamat Dudu bá vezeti. Ha ő nem lenne, akkor én már rég nem bokszolnék.
A későbbi Levi üzenne valamit a mostaninak?
Igen! Megköszönné neki, hogy a sok rossz ellenére mindig fel bírt állni a padlóról, és soha nem adta fel.
A sportolók életében és pályafutásában elengedhetetlen egy kiváló edző, akire mindenben lehet számítani, s hatalmasat tud hozzátenni a tanítványa életéhez. Dudu bá és Levi kapcsolata is ilyen, oda-vissza. Most Kardos Józsefet kérdezem.
Ez az ön sikere is edzőként. Hogyan látja az Eb-győzelmet „kívülről”?
Ez valóban hatalmas eredmény. Grúziában csúcskategóriás indulók voltak: például az oroszok tizenkét súlycsoportból tíz aranyérmet szereztek, tehát csak kettő nem lett az övék, s abból az egyiket mi vettük el tőlük. A döntőben úgy győztük le az orosz Ivan Csindikovot, hogy Levi minden menetben vezetett, 10-9, 10-9, 10-8 lett a vége a bíróknál. Pedig a mi Levink még csak a hetvennegyedik meccsét bokszolta, miközben az orosz körülbelül már a kétszázadik meccsnél tart. Levi az eddigi mérkőzésein hatvankilencben döntő fölénnyel, kiütéssel, feladással nyert. Nagyon régen nem bokszolt végig három menetet. Az elődöntőben a török Abdulsamet Eroglu is csak folyamatosan fogott, Levi döntő fölénnyel bokszolt, aztán leléptették a törököt, mert folyamatosan menekült. Szegényke, legszívesebben talán odament volna az edzőjéhez, hogy „mester, én feladnám”, de ehelyett – szerintünk – inkább belebújt a szabálytalanságba, és kidobatta magát.
Ami még ennél is lényegesebb, az a döntő. Hatalmas csata volt. Amikor Levi kijött a második menetről, már akkor azt éreztem, hogy „na, megnyerte a gyerek az Eb-t”. Mondta is, hogy „Dudu bá, a jobb csapottal meg a bal horoggal is eltaláltam, de csak jött tovább”. Hát, emiatt aztán még többet kapott… Nem adta könnyen a bőrét, de így volt szép nyerni. A harmadik menetben Levi már olyat csinált – aminek nem örülök, és ezt mondtam is neki, de hát teljes eufóriában volt –, hogy hátratette a kezét, csak a fejét mozgatta, és az orosz négy luftot ütött. Aztán kihajlásból ellenkező kézzel olyan balhorgot vert rá…
Bár mindig óvom ettől, mert nem szabad, de a face to face mérlegelésnél mégis megtette: felálltak, de olyannyira face to face, hogy Levi a homlokát nekinyomta Csindikov fejének, az öklét pedig felrakta az állához. Az orosz srác annyira meglepődött, hogy amikor a végén Levi hátralépett, majdnem elesett. A nézők meg tapsoltak, már ez is nagy pillanat volt.
Ezek szerint már az elején megvolt az erődemonstráció.
Igen, és a közönség ezt annyira szerette, hogy például egy grúz milliomos odament Levihez, „Tyson, my friend” mondta neki, aztán bevitte a sportboltba azzal, hogy bármit megvesz, amit csak szeretne. Levi egy nadrágot, egy pólót és két pár cipőt választott, mert nem akart szemtelen lenni, nagyon jó természetű, sportszerű gyerek. Amikor a meccs végén az orosz csak támolygott, átkarolta és a sarokba vitte. Aztán odament az edzőjéhez, megköszönte a meccset, felhúzta a szorítókötelet, hogy kiengedje az ellenfelet. Ezért is nagyon megtapsolták a nézők. De a döntő alatt például a visegrádi négyek országai mellett a teljes grúz csapat magyarul kiabálta, hogy „ria-ria-Hungária”. Katarzis volt ezt átélni.
Ennyire fiatalon ekkora impulzust kapni, megpecsételheti az egész sportpályafutást.
Levi kőművestanuló egy szakmunkásképzőben, de olimpiai bajnok akar lenni. Ez az álma, az ökölvívás, és ennek mindent alárendel. Nyolcévesen jött le először az edzőterembe az édesapjával (aki szintén nálam bokszolt, mint ahogy a testvérei és a nagybátyjai is). Már akkor kitalálta magának, hogy Mike Tyson a példaképe. De olyannyira kitalálta, hogy úgy is járt, úgy is viselkedett, ugyanazokat a kombinációkat ütötte. Még a frizurája is hasonlít az övéhez: rövid haj, a feje tetején választékkal. Tyson-mániája van, nem is zökkentem ki ebből. Amikor a válogatott táborában volt, akkor is azt kértem a válogatott edzőtől, hogy ne akarják megváltoztatni. Ne akarjanak belőle vívót csinálni, legyen csak egy igazi Tyson, az a verekedős fajta, mert iszonyú erő van benne. És az ereje mellet most már technikás és gyors is.
Közel áll önhöz.
Nagyon jó a viszonyunk, mintha a fiam lenne, minden komoly dolgot megbeszél velem, sőt még a haját is én nyírom, és ha kell, én megyek vele az orvosokhoz, mert amennyire bátor, tőlük annyira fél. Mondta is egyszer: „ha Dudu bá nem lenne, én már nem bokszolnék.” Próbálok rá vigyázni, értékes gyerek.
Mit érzett, amikor Levi kezét felemelték a magasba?
Őszintén szólva nem emlékszem… üvöltöttem, ugráltam, a sírás kerülgetett. Évek munkája volt abban az egy pillanatban. A sok lemondás, a sok csalódottság. Hatalmas katarzis, hatalmas érzés. Utána napokig úsztam a boldogságban, ami még most is tart.
Mit jelent az ön életében az ökölvívás?
Mindent. Én nem voltam neves ökölvívó, meccsem sem volt kimagaslóan sok. De azt már nagyon régen eldöntöttem, hogy edző leszek. 1969-ben mentem le először a Tatabányai Sport Clubba, és 1980 óta vagyok ott edző. Ennek már 41 éve.
Meddig akarja csinálni?
65 évesen is jó erőben vagyok. Nem hagyom el magam. Próbálok mentálisan is a tanítványaimhoz fiatalodni. Sosem fogom abbahagyni, mert ha így tennék, akkor megöregednék. Megígértem Levinek, hogy végigviszem az úton.
Ön jó edző, ezt kimondhatjuk, sőt annál több is. Mit gondol, miért fontos egy jó „mester”?
Én nem mondom ezt magamról. Azt bizonyítani kell. És bizonyítja is az a negyven gyerek, aki hozzám jár. Edzőnek lenni rendkívül összetett feladat. Ehhez kell született pedagógiai és pszichológiai érzék. A gyerekekkel nem lehet csúnyán beszélni. Tudni kell, hogy mikor milyen poént lehet elsütni. Az embernek, egy olyan teremben, ahova bejön harminc gyerek, legyen ötven fok vagy mínusz húsz, változatos edzést kell tartania, mert ha unalmas, akkor a elmennek.
Azt is meg kell ismerni, hogy ki mennyire rátermett, ki milyen családból jött, kivel hogyan kell bánni. Szokták mondani, hogy „leereszkedek” a gyerekekhez. De hát annál bizalmasabb a kapcsolat, és annál jobban érzik magukat. Van például egy jellegzetes pacsim. Ezt tanulják meg elsőnek. Ha kérdezik a szülők, hogyan bokszol a gyerek, őszinte vagyok: nagyon szorgalmas, nagyon szeretem, de nem lesz belőle olimpiai bajnok. De ekkor sem adom fel. Járjon csak edzésre, mert szeret ide járni, itt vannak a barátai, jól érzi magát, és addig fogom nyüstölni, amíg igazi férfit nem nevelek belőle, aki nyugodtan át mer menni a parkon este nyolckor is, meg tudja magát védeni.
Ilyenekért csinálja az ember. Mert van, akiből bokszoló lesz, azzal is másképp kell bánni, és van, akiből soha nem lesz bunyós, de neki ugyanúgy joga van sportolni. És ha egy olyannak, aki úgy bokszol, mintha méheket kergetne, megtanítja az ember az ökölvívás dolgait, ezzel önbizalmat is ad neki, és ez már megérte. Lehet, hogy a kondíciója idővel romlik, de az biztos, hogy még nyugdíjaskorában sem fogja elfelejteni azokat az ütéseket, amiket régen tanult.
Szerintem jó az edző, ha tele van a terem, és aztán még az eredmények is jönnek. Ahol tele van a terem, ott biztos, hogy pezseg az élet, jól érzik magukat a gyerekek, ki lehet robbantani őket a számítógép elől, a négy fal közül.
Mit üzen a fiataloknak, Dudu bá?
Fő a rendszeresség! Az ökölvívás mindenre megtanít: az alázatra, a küzdelemre. Amilyen most a világ, jó az, ha az ember meg tudja védeni magát. Ráadásul egészségre is nevel a sport. Mindig csináltatok háromszor másfél perc felüléses gyakorlatot, aztán jön a fekvőtámasz. Alakulnak szépen a hasak. Mondom is a lányoknak, „látod, most már felveheted a kétrészes fürdőruhát”. Levinek is szoktam mondani, akinek olyan a hasa, mint a sajtreszelő, hogy alapvetően anyádnak-apádnak köszönheted, amilyen vagy, de ezt a hasizmot én csináltam neked.
Szóval azt üzenem a fiataloknak, hogy sportoljanak, mert sok mindenre megtanít, tiszteletre, alázatra a másik iránt. Meg addig sem a számítógép mellet ülnek, addig sincsenek a cigi, az ital, a kábítószer közelében.
Miért különleges Levi?
Neki szó szerint azt mondtam az Eb után (mert már a reptérről hazafelé elaludt az autóban): na figyelj, gyerek, mától látni sem akarlak két hétig, a bokszon kívül is van élet, pihenj, strandolj, csajozz. Erre ő: Dudu bá, hadd menjek le… nem akarok bokszolni, csak ott akarok lenni. Mondtam neki, tudod mit, gyere le, és azt csinálsz, amit akarsz, ami jólesik. Boldog volt. Nem tudom elzavarni pihenni. Persze most már nehezebb lesz a feladatunk, ifiben is, felnőttben is. De Levi nagy tehetség, most már csiszolt gyémánt. Fogsz te még erről a gyerekről írni…
Fotó: Facebook/Magyar Ökölvívó Szövetség
