Gyebnár Ferenc tanácsa: jókor kell visszavonulni!

Az átlagember úgy gondolkodik a nyolcvan felettiekről, hogy azokat – kis túlzással – már a szél is elfújja. Nos, ennek ellenkezőjéről győződtem meg a Gyebnár Ferenccel volt találkozásom alkalmával. A nyolcvanhatodik évét taposó, egykori judós kiválóság ugyanis kemény kézszorítással rendelkezik, ha muszáj, még autót is vezet, ráadásul fejben is partiképes. Pesterzsébeti lakásához közel, egy csendes vendéglátóipari egységben beszélgettünk.  

Gyebnár Ferenc ma (fotó: jochapress.hu)

– Éppen hetven éve, hogy megismerkedtem a judó alapjaival – emlékezett a nem tegnap volt kezdetre Gyebnár Ferenc. A Vörösmarty Gimnázium elsős tanulója voltam 1949 őszén. Ott összeverekedtem a későbbi sporttársammal és jó barátommal, Geczkó Sanyival. Miután leszorított, elmondta, hogy a B.R.E-ben egy különleges sportot gyakorolhat. Ott volt egy társaság – Geczkó Sanyi,  Kozalik Félix és még mások is -, akik rendszeresen lejártak a B.R.E  judó szakosztály foglalkozásaira, a Böszörményi útra.  Egy alkalommal én is csatlakoztam hozzá, és ahogy lenni szokott, ott is ragadtam. Vincze Tibor a rendőrség önvédelmi kiképzője volt, s szerintem edzőként a magyar judó atyjának számít. Mivel elég szűkös helyviszonyok között zajlottak a foglalkozások, így kitüntetésnek vettem, hogy nekem is megengedte az edzések látogatását.

– Ezek szerint elmondható, hogy Vincze Tibornak köszönheti a későbbi, igen eredményes pályafutását?

– Ez így volt. Ha ő akkor nem lát bennem fantáziát, a dolognak vége is lett volna. Az első, érdemi versenyemre 17 éves koromban, 1951-ben került sor, amikor Budapest ifjúsági bajnokságán 53 kilóban ezüstérmet szereztem. Éppen az egyik barátom, Kozalik Félix vert meg. Ettől kezdve egyre komolyabban vettem a dolgokat. Vincze Tibor kivételesen eredményes módszereit sajnos, csak 1957-ig élvezhettem, mivel ő ekkor „disszidált”. Érdekes módon évtizedekkel később inkognitóban maradva visszatért. Nagymaroson élt, de senkivel nem vette fel a kapcsolatot a régiek közül. Ott is halt meg, a sírját meg is látogattam és vittem neki egy fehér- és egy fekete övet. Azóta minden évben elutazom Nagymarosra.

– Versenyzőként meddig folytatta?

– Egészen 1961-ig maradtam a tatamin. Ez az év volt a legsikeresebb pályafutásom során, hiszen az Újpesti Dózsa sportolójaként a 74 kilósok között és az abszolút kategóriában is első lettem, s tagja voltam a csapatbajnokságot megnyerő lila-fehér együttesnek is. Összességében huszonegy magyar bajnoki címet gyűjtöttem. Amit nagyon fontosnak tartok – és ezt ajánlanám másoknak is -, hogy jókor kell visszavonulni. Amíg versenyeztem, nem győztek le. Így azért másképpen gondolnak rám, mintha vereségekkel búcsúztam volna.

– Kik voltak a legnagyobb riválisai?

– A Rajmond testvérek és Vincze Dezső – aki egy súllyal feljebb indult ugyan, de – aki ellen abszolútban nyertem. Itt kell sorolnom Legény Istvánt is – ők voltak a közvetlen, valóban komoly ellenfeleim.

– Mivel aratta sikereit? Voltak kiemelkedően sikeres, úgymond nyerő akciói?

– Elsősorban a bokadobást kell említenem és a földharcot. Érdekességként szóba hozom, hogy vagy másfél évtizednyi „pihentetés” után ismét előtérbe került a bokadobás. Elsősorban a sikeresen alkalmazó japánok révén, amint azt a legutóbbi világkupákon is láthattuk a tévé jóvoltából.

– Milyen versenylehetőségeik voltak akkoriban?

– Leginkább a szocialista országokba utazhattunk, de azért nyugatabbra is el-eljutottunk. Például 1959-ben, Bécsben indulhattam a felnőtt Eb-n, ahol előbb az egy év előtti Európa-bajnokot legyőztem, de sajnos a harmadik fordulóban kiestem. Egy pillanatra kihagytam egy jugoszláv fiú ellen és ez elég volt a vereséghez. Szokatlan volt számunkra, hogy a hazai gyakorlattal szemben a nemzetközi versenyeken elég volt egy pont a győzelemhez.

– Hosszú versenyszünet után a szenioroknál is aktivizálta magát.

– Engedtem Flóri Miklós barátom hívásának és 1989-ben edzésbe álltam, majd hazai gyakorlás és versenyezgetés után 2004-ben elindultam a masters világbajnokságon is, ahol 4. lettem.

– Edzőként is hasonlóan sikeres volt. Mikor is kezdte?

Tuncsik József és dr. Tóth László, a szövetség elnöke

– Amikor visszavonultam, meghívtak a Budapesti Honvédhoz, hogy vegyem át Sári Józsi bácsi munkáját. Ő többedmagával a harmincas években a nemzetközi porondon is igen eredményes versenyző volt. Purmann Tibor volt az MTK-nak, Gyányi Ferenc pedig az Ú. Dózsának a mestere. A Honvédban 1972-ig edzősködtem; máig is büszke vagyok a tanítványaimra. Így a 78 kilós Hetényi Antalra, aki 1972-ben, Münchenben, az olimpián 5. lett. Őt követte az 1976-ban Európa-bajnok Tuncsik József, aki ebben az évben, Montrealban a magyar judósok első olimpiai érmét, egy bronzot szerzett meg. Ő ráadásul 1978-ban is kiharcolt egy Eb-bronzérmet. Rajtuk kívül még Kovács János, Péter Sándor szenior többszörös világ- és Európa bajnok, Nagy Miklós, Kecskés Sándor, Kiss Ferenc és Keserű László neve is az eredményes tanítványaim közé sorolható.

– A Honvédban vitán felül komoly sikerlistája alakult ki, mégis el kellett hagynia ezt a bázist.

– Komoly formában felmerült ugyanis, hogy ott anyagi okok miatt bezárják a szakosztályt, ezért keresgélni kezdtem új lehetőség után. Így alakítottuk meg 1974-ben a MÉLYÉPTERV-ben a „Japán Harci Játékok” klubját, ahol különböző küzdősport irányzatokkal foglalkoztunk. Folyamatosan tisztultak le a dolgok. Tanítványaim közül Várszegi Rudolf és Bodnár Gyula aikidoval, Kecskés Sándor a karatéval foglalkozott. Én pedig Kelemen Istvánnal – aki évek során nemzetközi tekintélyé nőtte ki magát, tíz danos lett – a jiu jitsura koncentráltam. Jiuban öt, judóban hét, aikidoban pedig egy dant értem el.

– Mi köze van ma a sportághoz?

– Ha bárhova meghívnak, ha egy módomban áll, oda el is megyek. Szerény véleményem szerint a mai judó „leszűkültebb” lett. mint annak idején volt. A mi időnkben ugyanis ha nem volt ippon, vagy feladás, akkor sokkal látványosabbak voltak az összecsapások. hiszen az esetleges ponthátrányok nem jelentették automatikusan a meccsek végét. Amióta nincs Szovjetunió, igen sokat szűkítettek a szabályokon így a kivált tagállamok speciális elemeit szép lassan kiszorították a gyakorlatból. Így azután a judó sokkal egysíkúbb lett. Mostanság mindenki egyetlen dobást akar végrehajtani, arra igyekszik maximálisan koncentrálni. Ezzel jócskán leszűkült a korábbi széles dobásskála. Arról nem is szólva, hogy a most használatos Gi-k olyan kemény anyagból vannak, hogy már a megfogásuk is kisebbfajta művészetnek mondható.

Anton Geesink 1964-ben, a tokiói olimpia bajnokaként

– Ami a jelenlegi válogatottakat illeti – folytatta -, nem látom az ígéretes fiatalokat, akik forradalmat csinálnának. Még a jó korban lévő versenyzőknek sincs stabil formájuk. Vagy zseniális dolgokat művelnek, vagy hullámvölgybe kerülnek. A japánok számára ők is könnyen kiismerhetők. S ha már versenyzőkről van szó, nálam a holland Anton Geesink az abszolút első. Ő hozta divatba a belső combdobást, méghozzá kivételes színvonalon alkalmazva azt. Gyönyörűen dolgozott és ragyogó földharcos volt. Mindmáig nem ismerek nála jobb judóst.

– Gyebnár Ferencnek ma milyen kapcsolata van a sporttal?

– A szeniorok közé már -6-7 éve nem járok, mert az autózás egyre nehezebb feladatot jelent a városi forgalomban. A tévé egészen más, ott szinte minden sportprogramot megnézek. Természetesen a küzdősportoknak elsőbbségük van. Közöttük is kiemelést élvez a cselgáncs, a birkózás és a boksz. És ne nevessen nagyon, ugyanis élvezem a ketrecharcot, az MMA-t. A férfiak és nők csatái egyaránt lekötnek.

(jochapress / Jocha Károly)