Ha egy sportágban szerényebben mennek a dolgok, mint évtizedekkel korábban, akkor azzal kell beérnünk, hogy visszalapozunk az emlékek könyvében. Sajnos a két legnagyobb egyéniségünk, Földi Imre és Veres Győző már régen nincsenek közöttük, de ugyancsak igen régen elmentek még sokan mások, így Szűcs Lajos, Holzreiter Sándor, Ecser Károly, Tóth Géza, Horváth György, Szarvas Gábor és még folytathatnám a névsorolvasást.
Hanzlik János (fotó: jochapress)
A még közöttünk élők közül ez alkalommal Hanzlik Jánost kerestem meg, több okból is. Annak idején a 110 kilósok mezőnyében jó eredményeket ért el, Münchenben, az olimpián 6. helyen végzett, Európa-bajnoki bronzérmes, pályafutása befejezését követően pedig az edzői tevékenységével is elismerést vívott ki magának.
Hanzlik Jánost az április 14-én ünnepelt 80. születésnapja alkalmából a szövetség elnöksége „A Magyar Súlyemelésért Érdemérem arany fokozatával” tüntette ki. A gratulációt követően tatai lakásában beszélgettünk a kerek évfordulón átlépett sportemberrel.
– Szép nagy házukban hogy telnek a boldog nyugdíjas napok-hónapok?
– Sehol nem titkoltam a betegségemet, amelyből jelen állás szerint sikerült kikeverednem. Nagy örömömre, amikor a főorvos asszony fél év elteltével, a kezelés-sorozat végén elköszönt tőlem, azt válaszoltam, hogy semmit sem érzek, semmi sem fáj. Tehát jól vagyok és megkezdtem a restanciák feldolgozását. Sokat vagyok a kertben, ahol mindig van valami tennivaló.
– Milyen kapcsolatban van ez idő tájt egykori sportágával?
– Ahogy a nóta is mondja: kapcsolatunk laza. Az utolsó, számomra emlékezetes eseményre Tatabányán került sor, ahol a sportkör súlyemelőinek dicsőségtábláját valóban ünnepi hangulatban avathattuk fel. Ez 2021. június 4-én történt. Sajnos a Covid-járvány sokat ártott a sportbaráti kapcsolatokban is, hiszen mindenki sokkal óvatosabb lett, aki teheti, keveset jár emberek közé.
– Emlékezzünk a TBSC két, legismertebb súlyemelőjére, Földi Imrére és Veres Győzőre!
– Földi Imrét mindig szerettem, tiszteltem és becsültem, elsősorban kivételes embersége és páratlan eredménysora miatt. Veres Győzővel más jellegű volt a kapcsolatom. Vele sokkal mélyebben tudtam különböző témáról érdemben beszélgetni és mindmáig nagyon sajnálom, hogy neki el kellett hagynia az országot. Mindkét ember minden megnyilvánulásán látható és érzékelhető volt az, hogy mennyire elkötelezettek sportáguk iránt! Hogy milyen céltudatosan és kivételes akaraterővel dolgoznak céljaik megvalósításáért.
– Ön mikortól meddig versenyzett?
Hanzlik János a Nemzeti Sportcsarnokban (jochapress)
– 1961-ben, gimnazistaként tettem meg az első lépéseket a sportágban. 1975-ig küzdöttem a vastárcsákkal, de akkor is csak kényszerből, egy csuklósérülés „jóvoltából” kellett visszavonulnom, mert addig nagyon készültem a München utáni második, reménybeli olimpiámra, amelyet 1976-ban, Montrealban rendeztek meg.
– A sportággal volt kapcsolata egy napra sem szűnt meg.
– Már évekkel korábban készültem az edzői pályára, ezért a középfokú képzést elvégeztem, majd a szakedzői diplomát is megszereztem. Így azonnal elkezdhettem a helyi utánpótlással foglalkozni. Három edzőt hoztam ide: Kazincbarcikáról Papp Lászlót, Varga Lászlót innen, a városból igazoltam át és Nagy Ákos édesapját, Nagy Mihályt is sikerült megnyernem a közös munkára. Mindannyian folyamatosan jártuk az iskolákat, így évente mindig összejött 50-60 kezdő, akikből azután lehetett válogatni. Minden évben megmaradt 5-6-7 emberünk, akikből azután számos, kitűnő súlyemelőt tudtunk kinevelni. Abban az időben két, egyenként 5×10 méteres teremmel is gyarapodtunk. 1989-ben lettem a felnőtt válogatott főállású kapitánya, a barcelonai olimpia évének, 1992-nek a végéig.
– Szöul után milyen viszonyokat talált a legjobbaknál?
– Két versenyzőt – Csengeri Kálmánt és Szanyi Andort – már addigra eltiltottak. Szanyi később visszatért a válogatottba, de Barcelonában magas kezdősúly miatt lökésben kiesett. Így lett a legeredményesebb versenyzőnk az 56 kilósok között indult Karczag Tibor. Az 1990-es évek első felének nagy pénztelenségében én is igen nehéz helyzetbe kerültem, mivel mindenhol hatalmas leépítések voltak. Végül a helyi Szénbányák Vállalatnál állományba vettek, ahonnan röviddel később, igen szerény összeggel, de sikerült nyugdíjazzanak.
– Hogyan teltek a következő évei?
– Három évig a fiam boltjában dolgoztam családtagként, ingyen és bérmentve. 1996-ban ismét felajánlotta a szövetség a kapitányi feladatkört, de csak az utánpótlás korúakat vállaltam el, akikért 2000-ig jó szívvel dolgoztam. Az utolsó versenyem Tiszaújvárosban, az Olimpiai Reménységek Versenyén (ORV) volt, ott köszöntem el a junior kapitányságtól. Bár koromat illetően még igazán nem számítottam idős embernek, de az ember néha korábban elfárad. Én akkor éreztem úgy, hogy be kell fejeznem.
– A szakírói tevékenységéről még nem esett szó.
– Az 1980-as, moszkvai olimpiát követően megjelent egy főiskolai jegyzetem a súlyemelésről. Hiánypótló szakkönyvet írtam a jó nevű festő és grafikus feleségem segítségével a súlyemelésről, Ezután kaptam meg a megtisztelő mesteredzői címet. Még húsz évig vezettem a TF-en a középfokú súlyemelők képzését.
– 2000-ben gyakorlatilag minden súlyemelő vonalról elköszönt. Mi minden történt azóta?
– Tíz évig minden üzleti szándék nélkül, de kiemelten foglalkoztam a fafaragással. Több éves kutatómunkával feldolgoztam a Hanzlik családok történetét 1680-tól 2020-ig. Az évek során átestem öt, kemény operáción is, így némiképp „felújított állapotban” kezdhetem el életem kilencedik évtizedét.
– Sportágával jelenleg van-e bármilyen kapcsolata?
– Örömömre 2020-ban S. Szabó Andrással közösen elkészítettük a szép kiállítású szakkönyvet, amely „A súlyemelés alapjai” címmel meg is jelent. Annak külön is örülök, hogy a szövetségben nem feledkeztek meg rólam. Ennek jeleként kaptam meg április 15-én, szombaton az említett kitüntetést.
(jochapress / Jocha Károly)
Post Views: 1
