Az 1955-ben világszenzációt jelentő, a Népstadionban a magyar férfi kosárlabda válogatottnak a Szovjetunió legyőzésével kiharcolt Európa-bajnoki aranyérmében komoly részvényekkel rendelkező Hódy László(képünkön) ismét Budapesten van.
– Mint oly sokan mások, én is Szegedről indultam, méghozzá Greminger János bíztatására. Ő ugyanis a Klauzál Gimnázium udvarán felállított két palánkot és engem is hívott játszogatni. Az első, eredményre ment ütközetet 4-0-ra nyertük, s mind a négy pontot én szereztem. Röviddel később már az élvonal középmezőnyébe tartozott Szegedi Postás gyerekeivel gyakoroltam azért, mert ott játszott példaképem, Halász János, aki ma már egyedül él az 1948-as, londoni olimpián szerepelt magyar válogatott tagjai közül.
– Mint a legtöbb tehetség annak idején, Ön sem öregedett meg szülővárosában.
– Tizenhat évesen, 1950-ben már rendre helyet kaptam a felnőttek között, majd 1951 végén a Kutas István által elhatározott fiatalítás jegyében kerültem be a válogatottba, s lehettem ott Helsinkiben, az olimpián.
– A szerény 9. hely ellenére maradtak a fiatalok.
– És 1953-ban megkezdődött a menetelésünk. A moszkvai Eb-n az utolsó fordulóban 44 ponttal győztünk Izrael ellen, s ez a második helyet jelentette számunkra. Az 1954-es, Főiskolai Vb megnyerése után pedig 1955-ben a magyar férfi kosárlabdázás eddigi legnagyobb sikerét értük el.
– Visszagondolva a történtekre, miben látja a magyar sikerek lényegét?
– Páder János, a fiatal és ambiciózus edző átvette az Amerikában honos gyors játékot, amihez rendelkezett gyors és elég ügyes játékosokkal. Addigra Greminger már a világ egyik legjobb irányítójává nőtte ki magát, aki játékával kompenzálta a szerény dobóképességét is. Jómagam egyébként ezekben az években a Munkaerőtartalékok Hivatala, majd 1953-tól a Budapesti Honvéd együttesében szerepeltem.
– Az Európa-bajnokságot nyert kosarasok végül nem utazhattak az 1956-os olimpiára.
– A takarékosság volt az elsődleges szempont, ráadásul mi két, váratlan vereséget szenvedtünk a franciáktól, s mindjárt odalett a bizalom. Más kérdés, hogy én végül csak kikötöttem a világ végén.
– És 1964-ben, a tokiói olimpián már ausztrál színekben szerepelt.
– Nagyon jó csapatunk volt, a későbbi harmadik jugoszlávok elleni is vezettünk 40 másodperccel a lefújás előtt öt ponttal. Vesztettünk, majd másnap a finnektől is kikaptunk, így maradt a 7. hely. Még Mexikóvárosba is ki akartak vinni, de ezt én köszönettel elhárítottam.
– Több, mint fél évszázada él Ausztráliában. Hogyan értékeli sportága ottani helyzetét?
– A krikett, az ausztrál foci és a rögbi mindent üt. A következő kategóriában ott van a kosárlabda is, alapvetően színvonalas bajnoksággal, sok amerikai vendégjátékossal. A bajnoki meccseken megszokott a hat-nyolc-tízezer néző.
– És a honi viszonyokról mit tud?
– Utoljára 2005-ben láttam a legjobb magyarokat, akik egyénileg képzett játékosok, de a csapatmunka valahogy nem az igazi. Ezért is várom kíváncsian a férfi és női válogatott Szolnokon következő, kettős Ev-selejtezőjét – amelyet a helyszínen tekintek meg -, mert utána minden bizonnyal okosabb leszek.
