Néhány napos, mini nyaralásom idején sem rádiót, sem tévét nem volt módomban bekapcsolni. Ki lehetett bírni, ráadásul nem azonnal kellett bosszankodnom az élvonalbeli, légiósokkal alaposan „megpakolt” labdarúgó csapataink újabb „csodás” eredményei miatt.
Most éppen Kovács István próbált magyarázkodni
A Debrecen kiesését még csak el lehet fogadni, elvégre az olasz bajnokság egészen más szintet képvisel, mint az itthoni. A Honvéd nehezebb ellenfelet kapott, a két meccs összesítése alapján létrejött egyenlő állás a büntetőkig még csak elment volna. Az utána bekövetkezett eseményekkel nem kívánok foglalkozni, várjuk az UEFA döntését.
Ami viszont egyértelműen csődöt jelent számomra, az a svájci másodosztályban vitézkedő Vaduz győzelme az „agyonpénzelt” MOL-Vidi ellen!!! Ezt egyszerűen nem lehet megmagyarázni. Számos tanulság is levonható lenne, ha a labdarúgás aktuális vezetőinek volna némi nyitottságuk meg is hallani azokat. Ám ők NEM akarnak semmit meghallani, s főleg semmilyen, érdemi változtatásra nem hajlandóak.
Nem vagyok „csókos haver” dr. Mezey _Györggyel, de egészen hozzá kell visszamennünk az időben. Akkoriban a maihoz képes tört része lehetett a Vidi költségvetésének (személyiségi és egyéb jogokra hivatkozva szinte semmit nem lehet tudni a honi viszonyokról…), de az a csapat megnyerte a bajnokságot, Mezeyt pedig „természetesen” elküldték. Jöttek a külföldi csodaedzők, Paulo Souzával az élen, aki előbb lefejelte a Nemzeti Sport munkatársát, majd elfelejtett elmenni a bíróságra. Másfél év után pedig úgy otthagyta Fehérvárt, mintha soha nem járt volna arrafelé. A ki nem töltött, további másfél éves szerződése felrúgásáért pedig semmilyen kártérítést nem fizetett, mert a szerződése olyan „szellős” volt, hogy szó nélkül olajra léphetett.
Nagynevű kollégák sora követte, míg nem sok milliárd beáldozásával a hatodik évben sikerült megnyerniük a bajnokságot. Azután a diadalmenetből kiemelném a belgrádi Partizán elleni kupameccsüket, ahol a kinti 0-0- után itthon 0-4 jött össze a fiúknak. Juhász Roland a 46. percben kiállíttatta magát, a felelősséget természetesen vállalta – egy nyilatkozat erejéig. Úgy tudom, egyetlen fillérnyi büntetést sem kapott a havi nyolcmilliós jövedelme terhére. De a többiek sem éheznek, becslések szerint az utóbbi öt évben két-háromszorosára nőtt az alapbérük a sóstói hősöknek (is).
Hogy mennyire igaza volt annak idején Hofi Gézának, a MOL-Vidi esetében is tökéletesen beigazolódott. Ha valaki ugyanis nem tud úszni, többszörös pénzért sem fog tudni delfinezni. Áll ez a focistáinkra is, akik a tisztességesen dolgozók adóforintjaiból kapnak hovatovább hazai szinten csillagászatinak mondható béreket. Most már nagyon lassan, de kiszivárogtatott hírek szerint teljesen természetesek a milliós-többmilliós fizetések. Nem csak Juhász Rolandnak, hanem a többi „varázslónak” is.
Ismét bebizonyosodott, hogy ezek az agyonpénzelt játékosok messze nem igazi labdarúgók. Többségük könyvből tanulta a focit, mert apukáik azt mondták nekik, hogy a fociban sok pénz van kisfiam, te is legyél labdarúgó. És ezek a labdarúgók külföldi importjainkkal együtt megint megörvendeztettek bennünket. Most éppen a Vaduz elleni 0-2-vel, amelyet követően a szerencsétlen Kovács Istvánt tolták előre, ügyeletes magyarázkodónak. Kovács szavai olyan nevetségesek, hogy meg sem érdemlik az ismétlésüket.
Nekem csak egy kérdésem lenne: miért van erre szükség? Miért dobálnak ki élcsapataink (amelyek játékosai között mind kevesebb magyar találhatunk!) évente milliárdokat azért, hogy a pénzzel sokszorosan jobban álló nyugati klubokba nem kellő „vendégművészekkel” elárasszák a magyar labdarúgást? Miért nem lehet abba beletörődni, hogy Magyarországnak soha nem lesz BL-győztes csapata, mert ahhoz a bevásárláshoz az államháztartás fele is kevés lenne… Miközben valóban tömegigényeket kielégítő sportágaknak évenkénti 5-10 millió plusz is óriási erősítést jelenthetne a költségvetésükben.
Valami nem stimmel, az biztos, maradjunk ennyiben. A megoldás kulcsa pedig sajnos, nem a mi kezünkben van.
(jochapress / Jocha Károly)
