Tizenhárom évesen elkezdte és a mai napig megmaradt szeretett sportága, a kajak és szeretett klubja, a Honvéd mellett. Horváth Gábor saját bevallása szerint nem volt könnyű gyerek, először csak „brahiból”, a társaság miatt kezdett el kajakozni.
Kammerer Zoltán, Storcz Botond, Vereckei Ákos, Horváth Gábor (Fotó: Szalmás Péter)
Ifiként az edzője neki szegezte a kérdést, hogy ha már ennyire tehetséges, akkor ugyan nem gondolja-e, hogy bele kellene tenni egy picivel több melót, hogy eredményesebb legyen? A történet végét ismerjük, egy-egy olimpiai bajnoki cím Sydney-ből és Athénból a világverő aranynégyes tagjaként.
A sportágon belül csak Horiként becézett kétszeres olimpiai-bajnoknál a sportágról, egyszersmind a csapathajókról nem sokan tudnak többet, még szerencse, hogy a tokiói olimpia alatt mindezt a tudást a nézőkkel is meg fogja osztani, ugyanis Horváth Gábor lesz az Eurosport szakkommentátora a kajak-kenu versenyek során.
– Tízévesen vitt le édesanyám a Honvéd akkor még margitszigeti úszóhajójára. Az ottani évekre nem nagyon emlékszem, de egy emlékkép élesen megmaradt bennem. 1988-at írtunk ekkor, Szöulban a nyári olimpián éppen taroltak a férfi kajakosok, Gyulai Zsolt 500 egyesben, az Ábrahám, Csipes, Gyulay, Hódosi összeállítású egység pedig a négyesek versenyén nem talált legyőzőre. (A történelmi hűség kedvéért a Csipes-Ábrahám kettős bronzérmet nyert, a női négyes pedig a Géczi, Kőbán, Mészáros, Rakusz összeállításban ezüstöt.) A haverommal éppen az úszóház előtt dumáltunk, nem akartunk még bemenni, ám a gondnok bácsi kiszaladt, megragadott minket a kezünknél és már vitt is be, közben pedig dühösen sziszegett az orra alatt, hogy „Itt vannak a hősök, ti meg kint álldogáltok!”
– Fogalmam sem volt, hogy kiről beszél, kik azok a Hősök, de pár másodperc múlva már tudtam. Mert ahogy beértünk ott ült a bejárat melletti padon Csipes Ferenc. Lehet, hogy más is volt mellette, de én csak őt láttam, rá emlékszem. Földbe gyökerezett lábbal álltam előtte, hang nem jött ki a torkomon. Ott ült előttem, felnézett azzal a „csipesferis” félmosollyal, mire a gondnok bácsi ránk mordult, hogy „Gratuláljatok már fiúk!” vagy valami ilyesmi. Emlékszem, hogy kezet nyújtottam és annyit tudtam kipréselni magamból, hogy „Gratulálok!”. Csipes megrázta a kezem és talán azt is mondta, hogy „Köszi”, de én ezt már nem hallottam, mert úgy rohantam fel a lépcsőn az öltöző felé, mintha puskából lőttek volna ki.
(eurosport.hu)
