Horváth László Csornáról indult, olimpiai ezüstérmes lett belőle

Jobb később gratulálni, mint soha. Igaz ez a 75. születésnapját a napokban ünnepelt Horváth László (a képen balra) sokszoros magyar bajnok, világbajnoki ezüstérmes öttusázó esetében is. Az 1980-as moszkvai olimpián második helyezett öttusacsapat tagját, későbbi edzőt, szövetségi kapitányt, sportvezetőt Isten éltesse!

Az 1976-ban ezüstérmes öttusázó-trió: Horváth László, Szombathelyi Tamás, Maracskó Tibor

Az 1946-ban, a Győr-Moson-Sopron megyei Csorna városában világra jött Horváth Lászlóról az őt jól ismerők már gyerekként megállapíthatták, kiváló sportoló lehet belőle. Persze ahhoz, hogy valakinek szemet szúrjon a Vöri becenévre hallgató fiatalember tehetsége, nem kellett a méltán híres delphoi jósda okleveles jövendőmondójának lennie, hiszen a 11 esztendősen a III. Kerületi TTVE színeiben úszni kezdő Horváth már 15 évesen korosztályának országos csúcstartója volt 200 méter pillangón.

A belépő a sport világába, az első lábtempók és karcsapások már csak azért is voltak jelentősek, mert Peterdi Pál, a kor későbbi Karinthy-gyűrűs humoristája, Aranytollas írója és egyben úszóedzője olyan remek hangulatú edzéseket tartott Horváthéknak, hogy innentől kezdve Vöri a sportpályák bűvöletében élt.

Az már más kérdés, hogy később nem az uszodában, pontosabban nem csak ott aratta legfényesebb sikereit. Történt ugyanis, hogy egy jó barátja lehívta őt a Marczibányi téri lőtérre kipróbálni, hogyan sül el a kezükben a fegyver. Az új sportág, amely idővel a futással is kiegészült, aztán olyannyira magával ragadta Horváthot, hogy az Újpesti Dózsa együttesében előbb három-, majd öttusázni kezdett.

A kezdeti háromtusás sikerek után akkor váltott pentatlonra, amikor a sportág itthon a fénykorát élte. Balczó Andrást, Török Ferencet vagy éppen Móna Istvánt senkinek sem kell bemutatni. Nos, ők uralták az öttusát ebben az időszakban. Így Horváthnak – aki már az 1970-es években is a közvetlen hazai élmezőnyhöz tartozott és az 1973-es, valamint 1975-es csapatvilágbajnoki bronzérme mellett számos magyar bajnoki címet is bezsebelt, sőt 1977-ben az év hazai öttusázójává is megválasztották – legnagyobb eredményeire egészen az évtized végéig kellett várnia.

1979-ben aztán jött a hazai rendezésű, budapesti világbajnokság, ahol egyéniben negyedik, míg csapatban a második helyezést ért el. Ebben az évben Magyarországon ismét megválasztották az év öttusázójává.

Sportpályafutása utolsó állomása egyben karrierje legnagyobb sikerét is hozta. Az 1980-as moszkvai olimpián Szombathelyi Tamás és Maracskó Tibor oldalán versenyezve csapatban éppen a házigazda szovjetek legjobbjai mögött zárva ezüstérmet szerzett.

Visszavonulása után edzőként tevékenykedett, volt az Újpest trénere, a juniorválogatott és a felnőttválogatott szövetségi kapitánya is, majd részt vett az újpesti triatlonszakosztály megalapításában, sőt a triatlonválogatottat is irányította. 1989-től mesteredző. A szöuli és a barcelonai olimpia közti időszakban irányította a válogatott férfi öttusázók felkészülését; a Fábián László, Martinek János, Mizsér Attila fémjelezte válogatott ez időre datálódó sikerei hozzá is köthetők. Sportvezetőként tagja volt az UTE és a triatlonszövetség elnökségének is.

(mob.hu)