Régi igazság, hogy magyarral találkozni a világ legeldugodtabb csücskében is lehet. Doha – ez a leggazdagabb országok egyike pedig csak valahol félúton van a világvégéhez. A Magyar Diáksport Szövetség küldöttségének tagjaként ott futottam össze Rozsnyói Tibor (képünkön) asztalitenisz edzővel, aki a véletlenek összejátszása folytán került Katar fővárosába.
– Én azután tényleg terveztem, hogy ilyen messzire eljövök otthonról – mesélte a most 58. évében járó szakember. – Iskolás koromban versenyszerűen pingpongoztam, de a térdeim hamar, már harmadikos gimnazista koromra felmondták a szolgálatot. Mivel a sportágat addigra már annyira megszerettem, hogy a korai és kényszerű visszavonulással egy időben elhatároztam: mielőbb edző leszek.
– Ezt elég hamar sikerült is megvalósítania.
– Huszonhárom éves koromban már átvehettem a TF-en a szakedzői diplomámat, miközben a testnevelés-földrajz szakos tanári végzettséget is megszereztem Egerben. 1980-ig az élvonalbeli Miskolci MÉMTE utánpótlásával foglalkozhattam, majd elkezdődött az országon belüli vándorlásom. 1981-ben a szegedi DÉLÉP vezetőedzője lettem, onnan 1987-ben Győrbe, az ottani Elektromoshoz vitt az utam.
– A következő lehetőség már külföldre szólította.
– A nyolcvanas évek egyik női éljátékosa, a tolnai Bolvári Ildikó Németországban játszott, s ő hívott egy megüresedett helyre, a Duisburg melletti Jülichbe. Belevágtam – ez 1991-ben történt. Onnan 1994-ben léptem tovább a Kölnhöz közeli Bad Honnefbe, ahol újabb három év következett. 1997-ben Hoengenben kaptam ajánlatot, ott is első ligás csapatnál dolgozhattam. 2001-ben pedig először pályáztam – sikerrel – Dohába, ahol a katari férfi válogatott másodedzője lehettem.
– Aki azt hiszi, Rozsnyói Tibor azóta ott ücsörög Dohában, az nagyot téved…
– 2004-ben újabb Bundesliga csapat – a Würzburg – mellé szerződtem, 2008 januárja pedig már a belga J-M Saive nevű klubnál talált, 2009-től pedig ismét a katari válogatott mellett dolgozhatok.
– Amióta külföldön edzősködik, szép eredményeket mondhat magáénak.
– A Jülich 1993-ban ETTU Kupát nyert, s ezt a sikert 2000-ben a Hoengennel is sikerült kiharcolnunk. Az erőviszonyok ismeretében különösen ez utóbbi elsőség jelentett igazi bombameglepetést. A Würzburg sikere sem kevesebbet érő: ők 2004/2005-ben lettek a külföldiektől hemzsegő Bundesligában bajnokok.
– Közben eljutott a sportág Mekkájának számító Kínába is.
– Nem csak versenyekre kísérhettem a játékosaimat, hanem eljutottam egy Európában elképzelhetetlen kollégiumba is, ahol kétszáz, nyolc-tizennégy éves gyerek 64 asztalon, szinte éjjel-nappal üti a labdát. Aki nem elég tehetséges, azt lecserélik, hiszen a választási lehetőség óriási. Ráadásul a pénz is egyre nagyobb teret kap, ezért mostanában már a legjobb játékosaikat is otthon tudják tartani. Konkrétan tudom, hogy 2002-ben a Kínai Ligában a legjobbak keresete elérte az évenkénti 100-120 ezer dollárt is!
– Hogy érzi magát Dohában?
– A kérdést megválaszolni nem könnyű, mert a meglehetős jólét mellett vannak otthon elképzelhetetlen szabályok is. Katarból például nem lehet csak úgy -átugrani- valamelyik környező államba. Egy ilyen kiránduláshoz jóval előbb ki kell kérni a munkaadó, a Katari Olimpiai Bizottság engedélyét. Egyébként mintegy kétszáz fős a magyar kolónia, amelynek tagjai természetes módon összetartanak.
– És a sportág hazai viszonyairól mi a véleménye?
– Figyelemmel kísérem a dolgokat, otthoni tartózkodásaim idején versenyekre is eljutok. Számos szakemberrel – Herendi Iván, Juhos József, Ormai László, Tarján András – jó viszonyban vagyok. Ami pedig a versenyzőket illeti, a férfiakat fel lehetne hozni az európai első hat-nyolc válogatott közé annak ellenére is, hogy a klubélet agonizál, a sportág pedig általában is igen nehéz helyzetben van. Jakab János, Kosiba Dániel, Nagy Krisztián és Zwickl Dániel egyaránt nemzetközi szinten is tehetséges játékosok.
