Illés Fanni arcát a fél – vagy talán az egész – ország ismeri egy népszerű magazin címlapjáról. Pedig cseppet sem törvényszerű, hogy egy parasportoló a címlapra kerüljön. Szerencsére ma már ez is megvalósulhat. Az egyenjogúságról, annak hiányáról, az élet szépségeiről és nehézségeiről beszélgettünk a tokiói paralimpia 100 méteres mellúszószámának esélyesével. No és arról, hogy kisebbfajta csoda, hogy egyáltalán beszélgethettünk.
Előzetes számításaim szerint a nullához közelített annak a valószínűsége, hogy Illés Fannival, a paralimpiai aranyesélyes úszóval interjút fogok készíteni. Pedig évekig ugyanaz volt az edzőjük középső lányommal, Enikővel, és mondhatni baráti kapcsolatban voltam és vagyok a mai napig is a filmszínész külsejű trénerrel, Szabó Álmossal. Sőt, Fannival is ismertük egymást, egy alkalommal még egy asztalnál is ebédeltünk, február végén azonban valami közbejött.
Írtam egy cikket a kategorizásáukkal csaló parasportolkról, kiemelten egy brit simlisről, Maddison Elliottról, aki a felmérő versenyeken szándékosan pocsék időket teljesített, hogy magasabb sérültségi kategóriába sorolják, majd amikor elérkezett a riói paralimpia, ott hirtelen másodperceket javulva hazavágta a mezőnyt, majd kaszált a szponzoroknál. Fanni a cikket olvasva nehezményezte, hogy túlságosan is a csalókra fókuszálok, és az sem tetszett neki, hogy feszegettem a premizálásuk kérdését. És amikor telefonon megbeszéltük a történetet, bizony haragosan tette le a kagylót, mert úgy érezte, befeketítem a parasportolókat. Hiszen az ő életük nem a csalásról szól, és korántsem jellemző Elliott kisasszony esete. Bevallom, erősen elgondolkoztam a szavain, és arra jutottam, hogy ha még egyszer megírhatnám a cikket, jóval körültekintőbb lennék, több empátiával fogalmaznék.
Ennek ellenére mégis írtam Fanninak, Álmos segítségét is igénybe véve, mert nagyon feldobott, amikor a közelmúltban címlaplány volt a Vasas paraúszója a Glamour magazinban, és az egész város tele volt a plakátjaival. „Milyen klassz, hogy a lábak nélküli, hiányos kezekkel született hölgy betört a mainstream média világába!”, gondoltam magamban, és elhatároztam, addig nem nyugszom, amíg el nem készül az interjú.
És most, április 22-én itt állok a Duna Aréna előtt, és látom, ahogy Fanni Álmos kíséretében feljön a lifttel, kigurul a kerekesszékében, és közeledik felém. Mosolyogva intek Álmosnak, aki visszainteget, de Fanni szigorú tekintetéből azonnal leveszem, ő korántsem tért még napirendre a februári merényletemen.
Nem felejtettem ám el azt a cikket! – mondja felütésképpen, majd lehuppanunk a betonmellvédre, mert a szigorú Covid-szabályok miatt nem tehetjük be a lábunkat az uszodába, pedig odabent szerettük volna fényképezni Fannit. Odakint éppen vége a zivatarnak, csillapul a szél, nyugodt körülmények között beszélgethetünk.
Mennyi volt a reggeli edzésadag?
Öt kilométer.
Az igen! A fiam, aki öttusázik, ma reggel csak 4600 métert úszott.
Ne higgye, hogy ez az öt kilométer sok, úsznék én hetet is szívesen, de csak kétórás időtartamra kapunk vízfelületet, és ebbe a két órába ennyi fér. Aztán még kora este van további két óránk itt a Duna Arénában. Amikor edzőtáborban vagyunk, és nincs időkorlát, többször is úsztam már hétezer métert. Egy napra kijött tizenkét kilométer, ami azért már minden élsportolónak szép adag.
A konkurencia mennyit edz? Nyilván beszélnek egymással a versenyeken.
Nem igazán. Én alapból zárkózott vagyok, magamnak való, nem szoktam beszélgetni az ellenfeleimmel. De azt nagyjából tudom, hogy a kínaiak rengeteget edzenek, az olasz ellenfeleim is, látom a testükön, hogy sok meló van bennük.
Hogy néz ki egy hete?
Van négy kondiedzésem – hétfőn, kedden, csütörtökön, pénteken –, illetve tíz úszóedzés, ugyanezeken a napokon duplán, továbbá szerdán és szombaton egy-egy reggeli vizes tréning. Emellett van egy gyógytornám, és ha van időm, elmegyek masszázsra, mert az kell. Szükségem van rá a vállam miatt.
Melyik a kedvenc száma?
A száz mell, ezen vagyok világ- és Európa-bajnok. Ezen nyertem életem első versenyét is. És nem azért, mert ez a kedvencem, hanem mert így alakult. Amúgy a négyszáz gyors lenne a kedvencem, de azon nem értem el komoly eredményt. Egyébként mind a négy úszásnemet művelem, a paraúszók többsége így van ezzel. Persze akinek csak egy karja van, arról nehéz eldönteni, hogy gyorsban úszik-e, vagy pillangózik.
A közösségi médiában olvasott posztjaiból arra következtetek, hogy az egyenjogúság – az épek és a parások között – szívügye. Ez így van?
Igen, és ezért is pöccentem be annyira a múltkori cikkén. Főleg, hogy azóta korrigáltak a helyzeten. A brit lányt, akiről a cikke szólt, átrakták egy kevésbé súlyos sérültségi kategóriába, mert nem volt jogos, hogy az erősen sérültek között versenyezzen. Másképpen mondva az élet orvosolta a problémát. A sport és az igazság győzedelmeskedett. Csak van, amikor nem azonnal. Nálam tizenkét év után.
(Ch. Gáll András / a teljes írás az index.hu/sport odldalain olvasható.)
