Túlzás nélkül állítható, hogy az előttünk álló magyarországi kardhétvége a fegyvernem három napos ünnepe lesz, ugyanis a Gerevich-Kovács-Kárpáti Renault Kupáért zajló egyéni Grand Prix-viadalon és a csapat Világkupán pástra lép a szakág színe-java. Az indulók között lesz természetesen a világbajnok csapat rangidős kardozója, a tavalyi versenyen bronzérmet szerző Nemcsik Zsolt is.
– Az októberi világbajnokság, pontosabban a csapat szenzációs győzelme óta nagyot változott körülötted a világ, pedig a vb előtt már volt egy csapataranyad, sőt, egyéni olimpiai ezüstérmed is.
– Valóban, a két világbajnoki cím teljesen más, még ha némi párhuzam azért felfedezhető: 1998-ban én kerültem be újoncként a válogatottba, és 21 évemmel én voltam a fiatal. Most Szilágyi Áron volt az újonc és a legfiatalabb, de remélem, nem kell megint kilenc évet várni az újabb világbajnoki győzelemre. Visszatérve a két világbajnoksághoz: 1998-ban robbantam be a nemzetközi köztudatba, sőt, az élmezőnybe, azóta a világranglista első tizenhat helyezettje között voltam még akkor is, amikor sérülés miatt ki kellett hagynom néhány versenyt. Szentpéterváron, harminc évesen, nekem kellett a fiatal csapatot felvezetnem a dobogó tetejére, és én nagyon büszke vagyok a fiúkra! Jó érzés ebben a csapatban vívni, mert ha valakinek nem megy, segít a másik, űzzük-hajtjuk egymást.
– Milyen éved volt a mögöttünk hagyott 2007-es?
– Felemás. Azért nem nevezem rossznak, mert a vége „kiegyenesedett”. Egyébként pedig halovány év volt, különösen ha a 2006-ossal hasonlítjuk össze, amikor összetett Világkupát nyertem. Tavaly egyetlen Világkupán sem tudtam győzni, egyszer lettem második, többször harmadik, és az Európa-bajnokság sem sikerült. Egyéniben a világbajnokság sem jött össze, de a csapatvilágbajnoki siker olyan extra eredményt jelentett, ami mindent felülírt, és így az összkép jó.
– A világbajnoki arany meghozta az Év csapata elismerést is. Ez mennyire fontos az életetekben?
– A voksolás szubjektív, és nagy megtiszteltetés, hogy a sok jó közül ránk esett a választás. Úgy érzem, megérdemelten lettünk az év csapata. Ennél már csak az lenne felemelőbb, ha sikerülne megőrizni ezt a címünket. Hadd ne mondjam ki, mi kellene ahhoz, hogy az év végi szavazáson megint minket hozzanak ki elsőnek…
– A decemberi országos bajnokságon már gond volt a térdeddel, szereplésed elmaradt a várttól. Azóta viszont Világkupán arany-és bronzérmet is szereztél. Ezek szerint már minden rendben van? Most milyen állapotban vagy?
– A bajnokságon valóban sérülten versenyeztem, ezért nem sikerült az egyéni, csapatban viszont hozzá tudtam tenni a magamét a Vasas aranyérméhez. Az a helyzet, hogy a jobb térdemben egy ínszalag be van gyulladva, a karácsonyi ünnepek alatt pihentettem, kezelgettem, és nem fájt. Aztán ahogy jöttek a versenyek, és az ezekkel járó kemény terhelés, megint megfájdult. Ám már nem úgy fáj, mint decemberben, most tompa fájdalmat érzek, amihez hozzá lehet szokni. Berkes István professzor úr foglalkozik a lábammal, és egy gyógymód létezik: ki kell kezeltetnem.
– A versenynaptár igen zsúfolt. Lesz rá időd?
– Igen, lesz. Ha egyszer abbahagyom a vívást. De komolyra fordítva a szót: ha biztos lesz a csapat olimpiai kvótája, majd pihenek egy kicsit, de addig nem lehet.
– Előttünk az idény egyik legrangosabb versenye, amelyen nagy lépést lehet tenni Peking felé. Mit vársz magadtól és a csapattól?
– A csapattal nagyon mélyről jutottunk el idáig, sokan már lemondtak rólunk. Jó pozícióban várjuk a versenyt, de nem ülhetünk a babérokon, kemény harcok várnak ránk. Egyéniben érmet szeretnék nyerni, csapatban pedig döntőbe kell jutnunk. Ez a minimum, amit hazai közönség előtt hoznunk kell.
– A Gerevich-Kovács-Kárpáti viadal minden magyar kardozónak a szívügye, de neked talán még a többieknél is jobban, hiszen edződ, Gerevich György az egyik névadó, Gerevich Aladár fia.
– Valóban, nekem nagyon fontos ez a verseny, ugyanis én még kaptam iskolát Ali bácsitól, amire nagyon büszke vagyok. Az aktív vívók közül azt hiszem csak én dicsekedhetek ezzel. Tízéves körüli gyerek lehettem, amikor Ali bácsi méltónak talált arra, hogy iskolát adjon nekem, ezt sosem felejtem el. Amikor 2000-ben először viselte a három kardozó legenda nevét a verseny, sikerült aranyérmet nyernem, és kicsit úgy éreztem, hogy ezzel a győzelemmel valamit megköszöntem Ali bácsinak. Egyébként 18 éves korom óta mindig ott vagyok az indulók között, egyszer ezüstöt, háromszor pedig bronzérmet akasztottak a nyakamba. Szép emlékeim vannak, mert nagyon szeretek hazai közönség előtt vívni.
– Az idén új helyszínre költözik a verseny. Ismeritek a csarnokot?
– Valójában nem ismerjük, mert a junior Világkupát másik teremben rendezték, vagyis számunkra is idegen lesz a környezet. Ezért is fontos, hogy minél több néző jöjjön és biztasson minket. Nagyon bízom a szurkolókban, szükség lesz a segítségükre.
