Nevét nem emlegették az esélyesek között, mégis magabiztosan nyert a junior 66 kg-ban Petrovics Gabriella a keszthelyi Európa-bajnokságon. Boksztörténelmet írt a kaposvári Ring SK 15 éves versenyzője: magyar lánynak még soha nem sikerült a dobogó tetejére állnia korosztályos kontinenstornán. Igaz, a beszélgetésbe keserű csepp is pottyant… Majd meglátják.
Nagy-Pál Tamás • Előrebocsátjuk: van a Petrovics Gabriellával, az első magyar korosztályos Európa-bajnok leánnyal készített interjúnknak olyan szakasza, amely felháborító és vérlázító. A Gabriellával folytatott beszélgetésünkben csak egy szóval minősítettük a történteket.
Nem akartuk kisiklatni az ünnepi alkalmat.
– Már egy hét eltelt… Sűrűn előveszed az aranyérmet?
A dobogó tetején
– Naná! De még csak most kezdem felfogni. Amikor ránézek az éremre, elfog az a bizsergető érzés, hogy igen, megszenvedtem érte, és tényleg megérdemlem.
– Pedig napestig sorolhatnám az előjeleket, melyek miatt nem sokan gondolták, hogy nyerhetsz. Például, hogy még ez egyetlen magyar lánynak sem sikerült, vagy hogy korábban még soha nem volt nemzetközi mérkőzésed. Mindenkit megleptél. Magadat is sikerült?
– Kicsit. De én úgy vágtam bele, hogy igenis, érmet akarok nyerni, de még inkább felállnék a dobogó tetejére.
– Az első meccsen mégis idegesnek tűntél.
– Ki ne izgult volna? Nem is sikerült jól a bemutatkozás, valóban. A lényeg a győzelem volt. De utána apukám tanácsait követve sikerült elűznöm a félelmem. Azt mondta: úgy álljak oda, mint ha edzőmeccs lenne. Igaz, a tét kicsit más…
– Sokat segített, hogy a szüleid is ott voltak?
– Pont, mint életem első meccsén. Pakson voltunk. Nagyon paráztam a ringben, de amikor meghallottam apukám hangját, megszállt a nyugalom.
– Ahogy a döntőben is…
– Az külön történet. Négyen jutottunk be a fináléba. Sorra kaptak ki a lányok, attól én felszívtam magam, és azt mondtam az edzőmnek, Vajmi Csaba ‘bának: én már csak azért is meg fogom szólaltatni a Himnuszt! Végig higgadt tudtam maradni. Nem rohantam le az ellenfelemet, hanem próbáltam vívni, hiszen ahhoz értek igazán. Amikor a végén mentem vissza a sarokba, láttam, hogy az edzők boldogok. Tudtam, hogy megvan a meccs.
– Parádés teljesítmény. De mégis, hogyan jutottál el odáig? Miért dönt úgy a törékeny kislány, hogy bunyósnak áll?
– Családi örökség. Apukám is bokszolt, és amikor anyukám dolgozott, mentem vele az edzésekre, a konditeremben játszottam a gépeken. Amikor tréner lett, akkor is vele tartottam. Aztán én lettem az edzőterem kabalája.
– Szerencsét hoztál?
– Úgy kezdődött, hogy amikor meccsek voltak, felálltam a zsűriasztalra, és kiabáltam. Alig pár éves voltam. Azt mondták a fiúk, hogy motiváltam őket. Legközelebb nem voltam ott, erre többen is kikaptak, így kabala lettem.
– De akkor még nem bokszoltál.
– Hétévesen kezdtem csak el, akkor is a thaibokszot. Két év múlva abba kellett hagynom, mert gondjaim voltam a hallócsontommal. Elkezdtem kézilabdázni, kapusként. Szerettem, jól is ment szerintem, de amikor két évvel később megtudtam, hogy folytathatom a bokszot, rohantam vissza. Rájöttem: nekem az ökölvívás az igazi.
– Pécsi lányként hogyan kerültél Kaposvárra?
– A PKSE-ben kezdtem, de az megszűnt, aztán a PVSK-ban hiába próbálkoztunk.
– Mi volt a gond?
– A cigány származásom. Közölték velünk, hogy ki akarják fehéríteni a szakosztályt. Ne is próbálkozzunk.
– Mármint ezt valahonnan hallottátok, vagy konkrétan nektek mondta valaki a klubban?
– A szemünkbe mondták.
– Megdöbbentő. Megérdemlik a sorsukat, Európa-bajnokot szalasztottak el. De inkább rólad beszéljünk: hogyan tovább?
– A következő cél természetesen a világbajnokság, de már annál messzebb is tekintek: szeretnék eljutni az olimpiára.
