A magyar labdarúgásban minden előfordulhat és mindennek az ellenkezője is. Ez a régi igazság jutott eszembe, amikor arról gondolkodtam, miért is nem kaphatott legalább öt percet a „nagyon magas színvonalú”, Liechtenstein elleni válogatott felkészülési mérkőzésen a Ferencváros egykori kiválósága, Lisztes Krisztián, aki ezzel a gesztussal éppen 50. válogatottságát ünnepelhette volna?
Az ötlet hetekkel előbb, a Nemzeti Sportban látott napvilágot, és az már az első pillanatban szimpatikus, nemes gesztusnak tűnt. Hangsúlyozom, soha, semmiféle extra kötődésem nem volt a Ferencvárossal, viszont a legnépszerűbb magyar sportegyesület legkülönfélébb szakosztályainak kiválóságait mindig is tiszteltem-becsültem. Teljesítménye alapján Lisztes Krisztián is ebbe a kategóriába tartozik. Az átlagot meghaladóan küzdőképes, a német Bundesligában kilenc éven át helyét megtartani tudó labdarúgóról van szó, aki 49 válogatottságig vitte.
Lisztes nyilvánvalóan leszálló ágban van, ráadásul térdsérülése évekkel előbb hátralépésre kényszeritette. Ha kicsit kényelmesebb, már 2006-ban végleg abbahagyhatta volna, hiszen a számok konkrét ismerete nélkül is megkockáztatható: neki már aligha lesznek anyagi gondjai kilenc éves Bundesliga „szolgálat” után. Mivel nem az anyagiak miatt küzd immár öt éve, hogy ismét játékra képes legyen a lába, ezért kétszeresen is dicséretes dolgot vitt végbe. A cél érdekében számos vargabetűt leírt – megfordult többek között a szebb napokat is megért Rákospalotai EAC-ban is, amely az ő odaérkezésekor már az NB II-ben is csak a középmezőnyhöz tartozott.
Erről jut eszembe a REAC egyik játékosa, Kapcsos Vince, aki Lothar Matthaeus kétéves kapitánysága idején a kedvezményesek sorát gyarapította. Kapcsos a maga helyén ugyancsak lelkes, küzdőképes játékos volt, ám a két labdarúgó össze nem hasonlítható. Kapcsos mégis kapott ajándékba egy válogatottságot 2005. december 18-án, Miamiban, ahol az utolsó tíz percet tölthette pályán az Antigua és Barbuda ellen egyébként 3-0-ra megnyert, ugyancsak „nagyjelentőségű” mérkőzésen.
Tudjuk, Matthaeus meglehetősen nagyvonalúan (de olykor inkább felelőtlenül?) osztogatta a válogatottságot, hiszen két éve során csaknem kilencvenen léphettek pályára a legjobb magyarok között. Ez önmagában még semmire nem kötelezné a más mércéket alkalmazó, jelenkori kapitányt, Egervári Sándort. Azt az Egervárit, aki talán abba sem gondolt bele, hogy a Nemzeti Sport felvetését követően sajnálatosan eltávozott Albert Flórián emlékmeccsének is kinevezték a Liechtenstein elleni 90 percet. Ez esetben viszont kétszeresen is indokolt lett volna Lisztes néhány perces beküldése, hiszen ő is a Ferencváros kiválóságai közé tartozott, így a kettős ferencvárosi búcsú csak tovább erősíthette volna a szurkolók ragaszkodását a mindenkori nemzeti tizenegyhez.
Aligha kérdéses, hogy Kapcsos és sok társa válogatottságokkal volt megajándékozása után Lisztes kerek jubileumhoz való segítése sokkal kisebb „normasértést” jelentett volna. A további elemezgetés helyett legyen itt csak annyi: nagy kár, hogy Egervári Sándor ezt a diplomáciai lehetőséget veszni hagyta.
Kép és szöveg: Jocha(Press) Károly
