De szerettem volna egy szénhidrát-kanalat karácsonyra! Kezdő cukkerként már elég hamar rá kellett jönnöm, hogy a szénhidrát olyan dolog, ami mindenben benne van, amit én nagyon szeretek!
Emlékszem, ülünk a dokinál, 9 éves vagyok – nagyjából folyamatosan éhes – és anyu valami furcsa barkóbát játszik egy fehérköpenyes bácsival:
– Krumpli?
– Van benne.
– Kifli?
– Van benne.
– Alma?
– Abban is….
Anyu arcán láttam, hogy a “van benne”, az nem az, aminek örülnénk.
– De akkor miben nincs?!- kérdezte kicsit kétségbeesetten, mikor már fél órája barkóbáztak.
– A sonkában. – jött a válasz. – Sonkát ehet!
Sosem feledem anyám arcát. Erről nem beszéltem még neki sem. Kilenc évesen is tudtam, hogy a sonka 1982-ben drága mulatság. Nem voltunk gazdagok, sőt! Hárman voltunk testvérek, igazából nem szenvedtünk hiányt semmiben, de a sonka nem tarozott a napi rutinhoz.
– Sonka – suttogta csendben maga elé, majd rám nézett. Csak anya tud úgy nézni…
Még aznap vettünk hazafelé húsz deka gépsonkát. Imádtam az illatát, az ízét, bár az ünnepi jellege végleg elveszett. Ezek után sonka gyakrabban volt otthon, apám kicsit ritkábban. Valamiből, ugye… A mai napig, ha megérzem a sonka illatát bevillan ez az egész történet…
Akkoriban ábrándoztam a szénhidrát-kanálról. Egy varázskanálról, amivel ki lehet venni a szénhidrátot bármiből!!!
“Áron, kérsz egy kis banánt? Hozd a szénhidrát-kanalat!”
És kikanalazom a szénhidrátot mindenből amit szeretek. Karácsonykor jött volna a legjobban, hisz mindenki csokit kap ajándékba, meg ott a sok szaloncukor – amivel innentől kezdve csak díszítéskor volt dolgom, a lelegelésében már nem vehettem részt – meg a bejgli, meg egyáltalán… a narancs, a banán, a nutella, a mogyorós csoki és minden, amitől Karácsony a karácsony!
Persze, megkaptam mindezek diabetikus változatát, de aki evett már diabetikus szaloncukrot, az tudja, hogy azt bizony sok mindennel meg lehet vádolni, de azzal, hogy finom, körülbelül akkorát hazudunk, mintha azt mondanánk, hogy nincs jobb egy levesporos vasárnapi ebédnél.
Maradt az önuralom, a “beérés” diabetikus utánzatokkal és álmodozás a szénhidrát-kanálról, ami mindenből kiveszi a felesleges rosszat és csak boldogság marad.
Így, visszanézve 33 év vágyakozás után, átgondoltam a dolgot. Mégiscsak jó, hogy nem létezik szénhidrát-kanál! Mi lett volna belőlem?! Valaki, akinek nincs önuralma, aki nem tanulja meg félbetörni a banánt, akinek természetes az, hogy ami rossz, azt gyorsan kivesszük és készen vagyunk. Semmi alkalmazkodás, küzdés, elfogadás! Nem “csomagban” gondolkodni ételekről, emberekről, a világról, hanem kivenni a jót mindenből, ami meg nem tetszik, azt vágjuk ki belőle, mert nekem az úgy kényelmes! Függővé váltam volna a kanáltól, csak arra figyelve, hogy mit vághatnék még ki valamiből, vagy valakiből, ami nincs ínyemre.
A karácsony nem a szaloncukortól karácsony, ahogy én sem csak bőr vagyok, meg haj, meg köröm. Az csak a felszín és ha már az ételekkel kezdtük: ne rágódjunk rajta! Cukker vagy? Be kell nyelni! Félbe kell törni! A csokit, a banánt, a túrórudit és közben figyelni azokra, akiknek köszönhetően mi nem törtünk félbe. Akik a hétköznapok sonkájával, bíztatással, barátsággal, szeretettel, egész létezésükkel bizonyítják még a nagy Paracelzus-szal is szembe menve: Nem az vagy, amit megeszel!
Szülők, testvérek, család, barátok, kutya, macska – telisteli vannak szénhidráttal, de én belőlük táplálkozom…
Boldog Karácsonyt mindenkinek!
