2020 legjobb női sportolójának választották a novemberi prágai Európa-bajnokságon aranyérmet szerző Karakas Hedviget, aki a színpadon azt is megmutatta: a küzdősport és a nőiesség is tud kéz a kézben járni.
– Érkeznek még az üzenetek?
– Rengetegen gratuláltak az Év sportolója elismeréshez, nagyon szép üzeneteket kaptam a családtól, a barátoktól, az újságíróktól, a sportvezetőktől és a sportolótársaktól is. Megható, amikor olyan példaképek méltatnak, mint Imre Géza, Kovács Katalin vagy Gergely István, jó érzés, hogy ilyen sokan elismerik és becsülik a munkámat. Most kicsit úgy érzem magam, mint az Európa-bajnoki döntő után: a tenyerén hordoz a világ. –
Már a novemberi Európa-bajnoki címével is sok rajongót szerzett magának, de az a tippünk, az Év sportolója-gálán látott ruháival csak növelte szurkolói számát. Melyikben érezte magát komfortosabban, az estélyiben vagy a katonai egyenruhában?
– Fogós kérdés. Egyik sem megszokott, de egyik sem áll messze tőlem. Mindkettőben remekül éreztem magam. Szinte az egész életem dzsudogiban töltöm, sokat szerepelek a televízióban, persze a sportfelszerelésemben. Örülök, hogy most sikerült megmutatni, a küzdősport és a nőiesség is tud kéz a kézben járni. Az estélyimmel megtiszteltem az esemény rangját, a katonai egyenruhámmal pedig a sportszázad állományát képviseltem. Ahogyan a versenyeken a dobogóra lépve, itt, a díjátadó gálán is büszkeséggel töltött el, hogy a Magyar Honvédséget is képviselhettem.
– Mondhatjuk, hogy ennél inspirálóbb évkezdete nem is lehetett volna az olimpia esztendejében?
– Jó érzés így nekifutni az esztendőnek, motiváló, ám leginkább az jelent sokat, hogy látom, honnan indulva és milyen mélységeken keresztülmenve jutottam el idáig. Sok-sok sérülés, műtét kísérte végig a pályafutásomat, és megesett, hogy olykor a hitem is elhagyott.
Sosem gondolta azt, hogy feladja?
– Sosem! Makacs vagyok, kitartó és olykor önfejű is. Persze ezeknek a tulajdonságoknak két oldaluk van, és nézzük a jót: nem szeretek semmit sem félbehagyni, nagyon tud bosszantani, ha valami nem sikerül. Éppen ezért mindig foggal-körömmel küzdöttem, hogy visszajussak arra a szintre vagy éppen magasabbra, mint amelyen a sérülések előtt voltam. Bíztam magamban és abban, hogy egyszer elérkezik a nagy siker ideje is.
– Azért annyira nem volt sikertelen az eddigi pályafutása sem, hiszen sok-sok világversenyről tért haza éremmel a decemberi Európa-bajnokság előtt is.
– Nem volt sikertelen, mégis valahogy mindig ott motoszkált bennem az elégedetlenség. A legutóbbi Európa-bajnokság volt az első olyan versenyem, amely után nem hagyta el a számat az, hogy „igen, de…”. Ezúttal nem volt „de”, hanem felhőtlenül tudtam örülni.
– Az aranyéremnek vagy annak a teljesítménynek, ami mögötte meghúzódott?
– Az éremnek és a versenyzésemnek is nagyon örültem. Úgy jöttem le a szőnyegről, hogy végre beért az elmúlt tíz-húsz évem munkája.
– Az Európa-bajnokság óta adott nyilatkozataiban többször is elhangzott: hálás 2020-ért, hiszen rengeteg mindenre megtanította ez a furcsa, járvány szabdalta esztendő. Mit köszönhet az elmúlt idénynek?
– Azt, hogy megtanultam megállni, türelmesnek lenni, igazán odafigyelni önmagamra, és közben rátaláltam az útra, ami a sikerhez vezet. Mentálisan rengeteget fejlődtem, sokkal jobban élvezem és értékelem a versenyzést, mint korábban. A munkában, az edzéseken mazochista őrült vagyok, aki mindennap szereti legyilkolni magát, viszont a versenyekre sok terhet raktam magamra, ezeket kezdtem el lépésről lépésre leépíteni 2020-ban. Az olimpia halasztása átemelt egy nagyon fontos gáton, amelyben eddig szinte rendre felbuktam. És ez most nagyon sokat jelent.
(nso.hu / Lipiczky Ágnes)
