– Úgy hallom, még mindig érték a Katzirz-autogram. Elsősorban persze Pécsett.
– Igen, az. Roppant megtisztelő, hogy mind a mai napig összefutok néha emberekkel, idegenekkel is, s megkeresnek egy-egy autogramért az ország minden részéből, olykor még külföldről is.
– Dávid fia aláírása meg leginkább Szegeden és Komlón van divatban, mégpedig kézilabdás körökben. Úgy látszik, kilencvenötszörös válogatottsága nyomot hagyott.
– Dávid elismert személyiség, nemcsak játékosmúltja miatt ebben a két városban, hanem az egész országban, ahol munkavégzése során megjelenik. Remek karaktere, emberi tulajdonságai miatt is sok szeretetben, elismerésben részesül.
– Annak idején nem bánta, hogy a srác a kézilabdát választotta a futball helyett?
– Nem, nem bántam, én sem, ő sem. És azóta sem bánja. Az volt a lényeg, hogy sportoljon. Remek alkata van, ráadásul hamar megérezte, hogy a kézilabda az a sportág, amelyben jól érzi magát. Amelyben a legtöbb sikerélmény érheti, és érte is.
– Egyáltalán, hogyan lett kapus Katzirz Béla? Látták, hogy szép nagy, égimeszelő gyerek, betuszkolták hát a kapuba.
– Mezőnyben kezdtem, s mivel nagyon szerettem a felnőttekkel együtt lenni edzések előtt, szívesen álltam be a kapuba. Hamar felfigyeltek rám, s tizenöt éves koromban kezdtem komolyabban foglalkozni a védéssel.
– Mikor, ki ellen szerepelt először a nagyok között?
– Tizenhét évesen már a Pécsi Ércbányász NB II-es csapatában védtem, majd 1973-ban, amikor fúzióval megalakult a PMSC, oda kerültem, s egy évre rá, ha jól emlékszem, a Szombathely ellen védtem először az NB I.-ben.
– És a válogatott? Ki hívta meg először?
– Először Kovács Ferenc. Ő volt a szövetségi kapitány 1978-ban. Utána öt évig voltam válogatott Mészöly Kálmánnál.
– Huszonkét válogatottságig jutott, s egy ideig még a válogatott csapatkapitánya is volt. Pedig akkoriban vidékről nem volt egyszerű egyáltalán bekerülni a válogatottba.
– Igen, a vidékiség érzése akkoriban benne volt a futballpályák légkörében, s talán kicsit nehezebb volt számunkra a válogatottság, de mint mondják, a tehetség előbb-utóbb kiforrja magát.
– Kikkel szeretett együtt játszani?
– Sok jó játékossal hozott össze az élet, s kevés kivételtől eltekintve, én mindenkivel jól kijöttem, szívesen játszottam. Pécs akkoriban valósággal ontotta a tehetségeket. Például a Dárdai család is onnan indult. Korábban a megbízható Danka, majd a színes, de kopasz Rapp védte a pécsi kaput. Azóta persze Dibusz is onnan érkezett a Fradiba és a válogatottba. Szinte valóságos kapusiskola üzemelt a klubnál.
– Mit gondol, mitől volt ilyen remek a kapustermés?
– Nem hiszem, hogy a Mecsek levegője tette volna, inkább azt mondanám, így hozta a sors. Különben is, több remek generáció volt, hiszen, ha nem is egyszerre, de más posztokon is olyan kiválóságok voltak a csapatban, mint Róth Anti, Gera Zoli, Mészáros Feri, Toma Árpád, Lőrincz Sándor és még sokan. Megjegyezve, hogy korábban, de még az én időmben lett válogatott játékos Kocsis Pisti, Tóth Jokka, Zombori Sanyi, Kiss Laci. Nem, nem szerettem példaképeket állítani, de nekem például Danka Imre az volt. Mind szakmailag, mind emberként. Őt nagyon tiszteltem.
– Volt-e ön edzőkedvenc, s volt-e kedvenc edzője?
– Igen volt! A Sportingnál volt edzőm a Liverpool egykori kiváló walesi játékosa, John Toschak. Korrekt, kiváló szakember volt, s ezt bizonyította többek között a Real Madridnál is.
– Három évig védte a Sporting Lisszabon kapuját, s kétszer harmadikok, egyszer másodikok lettek. De talán még ennél is nagyobb bravúr volt, hogy az MLSZ és a Pécs egyáltalán kiengedte. Most hogyan látja a portugáliai éveket? Tudott belőlük profitálni?
– Nagyon szívesen emlékszem vissza arra az időre. Együtt játszottam olyan kiváló játékosokkal, mint Rui Jordaó, Paul Futre, Manuel Fernández, Jaime Pacheko, Antónió Sousa, Pedro Vanencio, s ők talán nem mindenki előtt ismertek, de a nemzetközi futballéletben elismert játékosok voltak. Igazi nemzetközi csapatunk volt. Együtt játszhattam argentin, brazil, mozambiki, angolai, bolgár és jugó játékosokkal is, s ez számomra nagy élmény volt. Jó párukkal a mai napig kapcsolatban vagyok. Mind remek ember volt, s talán ezért is gyűlölöm ma is a rasszizmus minden fajtáját.
– Termetével, alkatával, százkilencvenöt centijével mondhatni iskolát teremtett. Azóta is divat, és nem csupán Pécsett, a nagydarab kapus, aki már a kinézetével is elrettenti az ellenfél embereit.
– Igen, abban az időben nem nagyon volt jellemző az átlagosnál magasabb kapusok szerepeltetése. Az biztos, hogy ennek tekintélyteremtő hatása is volt, de ehhez az is kellett, hogy a kapus bátor legyen. Nálam bátorságban nem volt hiány. Nem kíméltem sem magamat, sem az ellenfeleket, persze csak a szabályokon belül.
– Figyeli a tendenciát, a világ kapusait?
– Igen, figyelem, és sok jó kapust látok. Jól láthatóan már komolyan foglalkoznak a kapusokkal, s ennek látványos eredményei vannak.
– Manapság játszik-e még néha, hárít-e mondjuk Dárdai-bombákat?
– Túl azon, hogy az idősebb Dárdai Pali sajnos már nincs közöttünk, az ifjabbakkal pedig nemigen találkozom, térdgondjaim és a korom is kizárják már ezt. Két térdprotézisműtéten vagyok túl, igaz, azóta nagyon jól érzem magam, megszűntek a fájdalmaim. Maradt számomra a kerékpár és a nagy séták.
– Úgy tudom, menő ügyvédi irodája van Pécsett. Úgy néz ki, hogy a futball után a civil életben is megtalálta a helyét.
– Már a sportpályafutásom alatt sokat gondoltam a jövőre, amit hamar el is kezdtem építeni. Most már elmondhatom, hogy sikeresen. Jól érzem magam ezen a pályán is.
– Azt mondják a városban, hogy évekkel ezelőtt még polgármesterjelöltként is felmerült a neve.
– Az már elég régen volt, de kétségtelen, hogy volt. Egy nagyobb baráti körben sok mindenről kifejtettem a véleményemet, s ez néhány politikához közel álló embernek nagyon tetszett.
– Politizál még?
– Erre mit mondhatok? Az is politizálás lenne, ha azt mondanám, hogy nem. Véleményem ugyanúgy van, mint mindig is volt, így a politikáról is, de ebbe jobb, ha most nem megyünk bele.
– És a játékhoz van még köze?
– Közvetlenül a játékhoz már nincs, de az MLSZ focisegély-alapítványa kuratóriumának elnöke vagyok, és dolgozom a szövetség fellebbviteli bizottságában is.
– Lesz-e a pályán folytatás a családban?
– Igen! Jó eséllyel lesz, ugyanis az unokám, Dávid kisfia szinte egészen biztos, hogy sportoló lesz. Remek alkat, s ha a szerencse is mellé áll, szép eredményeket érhet el. Hihetetlenül ügyes, nagy küzdő, kiváló adottságokkal. Egyik erőssége lehet egykor Pécs sportjának.
– És mit gondol, feltámad-e még valamikor a most az NB II-ben erőlködő pécsi foci?
– Valamikor biztos, de ennek még csak a kezdetét sem látom. Persze, ez csak az én véleményem, de úgy látom, nincsenek meg sem a csapatban, sem a vezetésben, így aztán a kasszában sem azok feltételek, amelyek a feltámadáshoz kellenének.
– Ott van a pécsi meccseken?
– Nem járok ki meccsekre már nagyon régóta.
– És Katzirz doktor hozzá tud tenni valamit ehhez a remélt feltámadáshoz?
– Pécs városa és környékének gazdasága nem alkalmas arra, hogy segítség nélkül működőképessé tegye a helyi labdarúgást. Ennek eklatáns példája, hogy a saját stadionját, amelyet elvettek tőle, bérelnie kell a mérkőzései lejátszásához. A kezdő lépések megtételéhez a politikai akarat, s így anyagi segítség is kell. Most olyanok kerülnek ide kvázi megmentőként, akik elsősorban saját gazdasági érdekük érvényesítése érdekében vállalnak minimális szerepet a labdarúgásban.
– És a jövő, a gyerekek?
– Nos, velük érdemes foglalkozni. Pozitívum, hogy van egy szép, működőképes futballakadémia, ahol nagyon sok kisgyerek próbálja meg elsajátítani a szakma alapjait. A vágy, a játék örök, csak okosan kell rávezetni a gyerekeket, akkor pedig lehet reménykedni. Reménykedni egy olyan összefogásban, amely nem egyesek gyarapodásáról, hanem tényleg csak a pécsi labdarúgásról szól.
Írta a Magyar Hírlap
