Anna Vjahireva minden kétséget kizáróan jelenleg a világ egyik legjobb kézilabdázója. A jobbátlövővel 2020. december 5-én közölt először interjút a Képes Sport – az addig még csak orosz klubokban játszó klasszissal azóta nagyot fordult a világ, előbb fél évre szüneteltette a karrierjét, majd légiósnak állt, így kíváncsian faggattuk ismét a történtekről és norvégiai tapasztalatairól.
Anna Vjahireva (fotó: IMAGO)
Még most is előttem van a jelenet, amint a tokiói ötkarikás játékok női kézilabdatornájának döntője után a médiabuszban arra kapom fel a fejem, hogy az orosz kollégák egymásnak mutatják a hírt: az egymás után másodszor az olimpia legértékesebb játékosának választott Anna Vjahireva szünetelteti a pályafutását. A 28 éves világklasszis átlövő aztán a következő idény második felében visszatért a pályára, majd kisvártatva Rosztovból Kristiansandba igazolt. Mivel a története korántsem példa nélküli a sportágban, ismét megkerestük, ossza meg velünk a közelmúlt legfontosabb tanulságait.
– Az egész kézilabdás társadalmat meglepte, amikor a tokiói olimpia franciák ellen elveszített döntője után bejelentette, egy időre felhagy a kézilabdázással. Milyen út vezetett idáig, melyek voltak a legfontosabb szempontjai?
– Magamban utólag arra jutottam, hogy túl sok mindent áldoztam fel a kézilabdázásért, csak ez töltötte ki az életem, és ez lassacskán felemésztett. Aztán elérkeztem ahhoz a ponthoz, amikor már nem lehetett így tovább folytatni. Teljesen üresnek éreztem magam, máig nem tudom, hogyan csináltam végig az olimpia előtti idényt.
– Merthogy eredetileg úgy tervezte, egy évvel korábban tart szünetet, csak aztán elhalasztották a játékokat.
– Pontosan, már 2020-ban egy roncs voltam, mentálisan teljesen padlóra kerültem. Túlzottan hajtottam magam, minden energiámat kiadtam, és csak a kézilabdázással foglalkoztam. Nem voltam már képes kezelni azt a nyomást, amelyet elsősorban a magammal szembeni elvárások tápláltak. Arra is hasznos volt a leállás, hogy jobban megismerjem magam, és megtanuljam, hogyan tudok a jövőben jobban megbirkózni a fizikai és mentális terheléssel.
– Mikor érezte az első egyértelmű jelét, hogy valamin változtatnia kell?
– 2020 tavaszára nyúlik vissza, amikor a koronavírus-járvány is kitört. Azon kaptam magam, hogy már nem akarom tovább csinálni, közben viszont az olimpiáról sem szerettem volna lemaradni. Ezzel együtt biztos volt, hogy utána pihenőre van szükségem, a testem is egyértelmű jelzéseket küldött. Egészen furcsa sérüléseket szenvedtem, szinte folyamatosan valamilyen izomszakadással küzdöttem, hol a hasamnál, hol a hátamnál jelentkezett probléma, alig tudtam játszani. Biztos vagyok benne, hogy a mentális állapotommal volt összefüggésben.
– Ilyen előzmények után miként fogadta, hogy egy évvel eltolták az olimpiát?
– Sokkolt a halasztásról szóló döntés, előtte az éltetett, hogy már csak három-négy hónapot kell kibírnom, majd jön a szünet, ehhez képest nehéz volt elfogadnom, hogy még egy évet várnom kell az olimpiára. Úgy döntöttem, így is vállalom, mert éreztem a felelősséget, és persze motivált, hogy újra érmet nyerjünk a válogatottal.
– Hogyan birkózott meg a mindennapok során a ténnyel, hogy még ki kell tartania?
– Az az év a túlélés, a folyamatos küzdelem jegyében telt, csak a társaimra gondoltam, hogy nem akarom őket cserben hagyni. Pókerarccal csináltam végig az edzéseket, senkivel sem beszéltem, semmi érzelmet sem mutattam, majd hazamentem, és nem csináltam semmit vagy jól kisírtam magam. Megutáltam a játékot, látni sem akartam a labdát.
– Eltervezte, hogy az utolsó meccs után osztja meg a nyilvánossággal a problémáját?
– Ilyesmiről nem volt szó, egyszerűen kiszakadt belőlem. Annyi volt a célom, hogy valahogy tartsak ki a végéig, aztán miután lement a döntő, egyrészt hatalmas csalódottságot éreztem a vereség miatt, ugyanakkor megkönnyebbültem, hogy már nem kell erősnek lennem, nem kell visszafojtanom az érzelmeimet. Megtettem, amit tudtam, és most végre pihenhetek. Rendkívül fáradt voltam, szerintem egy hisztérikus reakció volt, hogy szabad utat engedtem az érzéseimnek és kiöntöttem a lelkem a kamerák előtt. Nem biztos, hogy ez volt a legjobb módja a bejelentésnek, de nem foglalkoztam vele.
– Az utóbbi időszakban több példát is láttunk a sportágban a kiégésre. Tényleg ilyen megterhelővé vált volna topszinten a játék?
– Természetesen a kézilabdázás nem veszélytelen, nagy megterhelést jelent a szervezetnek fizikailag és mentálisan is. Különösen a mentális egészség megőrzése kulcsfontosságú, ha odafigyelsz rá, a tested is jobban reagál a kihívásokra. Fontos, hogy ismerd a korlátaidat, mikor van szükséged esetleg több pihenésre, vagy éppen mikor kell többet edzened. Profi sportolóként ezekre is nagy hangsúlyt kell fektetned.
– Mivel töltötte a kézilabdamentes hónapokat?
– Szabad voltam, szóval bármit megtehettem. Hozzám hasonlóan Darja Dmitrijeva is szünetet tartott, és ezt kihasználva elutaztunk a Maldív-szigetekre. Korábban sohasem csinálhattam meg, hogy idény közben nyaralni menjek, furcsa érzés is kerített hatalmába. Előfordult, hogy teljes pánikban felriadtam, nem tudtam, hol vagyok, csak az járt az eszemben, hogy edzésre kell mennem. Igazán örültem, amikor tudatosult bennem, hogy nincs ilyen kötelezettségem és visszafekhetek. Azért nem esett nehezemre a semmittevés, csak próbáltam élvezni az életet és az egészségemre koncentráltam. Az utazások és baráti találkozók mellett tudatosan kerestem kézilabdán kívüli elfoglaltságokat a magam örömére. Például spanyolul tanultam vagy éppen táncórára jártam, bár meg kell jegyeznem, utóbbiban nem igazán bizonyultam tehetségesnek.
Anna Vjahireva (fotó: IMAGO)
– Ha jól tudom, szakemberhez is fordult segítségért. Mire jutottak, mi volt a fő üzenete?
– A pszichológusommal azon dolgoztunk, hogy jobban megértsem, miért kerültem ilyen helyzetbe. Ahogy utaltam rá, a legnagyobb gondot az jelentette, hogy nem találtam meg az egészséges egyensúlyt a kézilabdázás és a magánélet között. Százszázalékosan az edzéseknek és a mérkőzéseknek szenteltem a figyelmemet, nem volt olyan elfoglaltságom a pályán kívül, ami ebből néha kiszakított volna. Ez vezetett el a felismeréshez, hogy csak annyit mondhatok el magamról a nap végén, kézilabdázó vagyok, semmi egyebet. Azóta nem úgy tekintek a játékra, mint a munkámra, hanem mint arra a hobbimra, amit a legjobban szeretek csinálni. Szóval megváltozott a kézilabdázáshoz való viszonyulásom, a korábbiakhoz képest kevésbé vagyok a rabja.
– Jó fél évvel később hirtelen újrakezdte az edzéseket Rosztovban. Mi történt?
– Egyáltalán nem hiányzott a játék, abban sem voltam biztos, hogy valaha visszatérek a pályára, ugyanis azt éreztem, nem akarom még egyszer az élsportolókra jellemző, lemondásokkal teli életet élni. Arra meg végképp nem gondoltam, hogy ilyen hamar újrakezdem. Decemberben aztán beindultak az egyeztetések az új idényről, ezért kerestek a klubtól, de nem helyeztek rám nyomást, csak biztosítottak róla, ha késznek érzem rá magam, bármikor szívesen látnak. Igazság szerint a legjobb pillanatban érkezett a Rosztov hívása, ugyanis éppen felfordulás volt az életemben, a férjemmel úgy döntöttünk, elválunk, én meg új életet akartam kezdeni. Szükségem is volt rá, hogy az edzéseken le tudjam vezetni a felgyülemlett feszültséget.
– Innen hogyan jutottunk el odáig, hogy újra megszerette a játékot?
– Azt vettem észre, hogy elmúltak a korábbi negatív érzéseim, már nem okoztak fájdalmat az edzések, és hirtelen a vágyam is megnőtt a játék iránt. Megtanultam a leckémet saját magamról és az életről, büszke is vagyok rá, hogy ilyen gyorsan át tudtam formálni a hozzáállásom.
(A teljes interjút a „nemzetisport.hu” oldalon olvashatja)
Post Views: 1
