Kézilabda: Horváth Klára nagyon örül a magyar nők olimpiai részvételének

Bár az utóbbi évtizedekben óriás léptekkel változik a világ – így benne az olimpiai mozgalom is -, azt azért még mindig nem lehet tagadni, hogy a sportvilág legjelentősebb eseménye a négyévenként megrendezésre kerülő olimpia. Leszűkítve a kört a magyar női kézilabdázásra, ők az 1976-os, montreali olimpián léphettek először színre. A négy év eltelével következett 1980-as, moszkvai ötkarikás megméretés sok szempontból egészen mást mutatott. És nem csak abból a szempontból nézve, hogy amíg 1976-ban bronzérmes tudott lenni nemzeti együttesünk, addig Moszkvában be kellett érniük színeink képviselőinek egy, akkor egyértelműen negatívnak minősített 4. hellyel.  

Caspersné Horváth Klára (fotó: jochapress)

A sportág első két olimpiáján mindkétszer mindössze öt magyar játékos volt ott. Ez alkalommal Horváth Klárával kezdeményeztem olimpiacentrikus beszélgetést, amelynek során természetszerűen sok minden másról is szó esett. Miután a Jánoshalmán élő, Caspersné (korábban Csikné) Horváth Klára budapesti kirándulása során felkapaszkodott hozzánk a harmadik emeletre és kifújta magát, belevágtunk a dolgok közepébe.

– Az általános iskolai éveimről nincs semmi extra mondanivalóm, mivel a kézilabdázás csak Kiskunhalason, már a gimnazista éveimben került a középpontba. Horváth István testnevelő tanárom, egyben az edzőm is volt. Ő fedezett fel a kézilabdázás számára, ő intézte, hogy a Kiskunhalasi MÁV szakosztályába leigazoljanak. Tizenhat éves koromra már rendszeresen játszottam a felnőttek között a megyei bajnokságban, miközben a korosztályos követelményeknek is igyekeztem megfelelni. Egy bizonyos vasárnap délelőtt például lejátszottam a meccsemet a megyében, majd kocsiba ültettek, mert délután Győrben a középiskolák országos kupadöntőjén kellett pályára lépnem.

– Melyek voltak pályafutása következő lépcsőfokai?

– Másik testnevelőm az egykori kitűnő tornaedző, Paczolay Gyula felesége, Horváth Mária rendszeresen felvitt engem Budapestre, az U-válogatott edzéseire, mert a szüleim egyedül nem engedtek el. Nagyon szerény körülmények között éltünk. Így fordulhatott elő, hogy egy alkalommal levelet kellett írnom Horváth Lászlónak, a szövetség titkárának, hogy sajnos, nem tudok edzésre jönni, mert kapálnom kell…

– Az újabb fordulópontot az 1965-ös esztendő hozta meg.

     Török Bódog, a Bogyi bácsi (fotó: jochapress)

– Elsőre felvettek a TF-re és nem csak azért, mert számoltak velem a kitűnő női kézilabdás csapatnál, iskolás éveimben ugyanis rendszeresen jártam tornaversenyekre is. A TF-en ott volt Babos Ági, Lengyel Erzsi, Ignácz Ica, Till Kati és közéjük kerültem be én is. Török Bódog amint megnyerték 1965 novemberében, Dortmundban a világbajnokságot, utána a frissített keret összeállításánál már engem is számításba vett.  Ma sem értem egészen, hogy 1967-ben a hollandiai junior világbajnokságon szereplő válogatottban miért volt kevésbé biztos a helyem, mint a felnőtteknél, ahol Romániában már 1966 tavaszán átestem a tűzkeresztségen. Hajekné Végh Ágnes cseréje voltam, majd amikor ő gyereket várt és lemondta a válogatottságot, akkor én léptem előbbre.

– Olyannyira belejött a játékba, hogy 1969-ben és 1971-ben is behívták a világválogatottba.

– Tényleg jól ment. 1965 után csak 1971-ben rendeztek legközelebb világbajnokságot, ez Hollandiában volt és harmadikok lettünk. 1973-ban Jugoszláviában be kellett érnünk a negyedik hellyel, hogy azután 1975-ben, Kijevből ismét elhozzuk a bronzérmet. Az összes világversenyen, ahol játszhattam, számomra mindig a szovjetek elleni erőpróbák maradtak meg, mint legemlékezetesebbek. Azoknak a meccseknek volt egy, a többitől elütő, speciális atmoszférája.

– Ilyen előzmények után jött el az 1976-os olimpia.

Németh Miklós (fotó: jochapress.hu)

Montreal számomra alapvetően pozitív élményként maradt meg bennem. Már maga a megszerzett bronzérem megadta a jó alaphangulatot, s ugyanott nagyon örültem például annak, hogy Németh Miklós óriási világcsúccsal megnyerte a gerelyhajítást. Azért a sok pozitívum mellett bejött egy negatív esemény is. Mivel mi elég hamar befejeztük a szereplésünket, s mint érmesek, jöhettünk az aranygéppel haza, időnk bőven lett volna rá, hogy kiránduljunk a közeli Niagara vízeséshez. Sajnos, a csapatvezetés mereven elutasította ezt a kérésünket. Ez a nagy álmom évtizedekkel később mégis megvalósult, ugyanis a lányom és a fiam megszerveztek egy jutalomutazást a 70. születésnapomra. Ott sem volt minden tökéletes, mivel a lányomat nem engedték el a munkahelyéről, így csak a fiammal repültünk. A szállodát úgy választották ki, hogy a 28. emeletről kinézve elénk tárult az amerikai és a kanadai része is a vízesésnek.

– Ezek után kétszeresen is érdekel, Moszkvában milyen benyomásokat szerzett?

– Számomra már az előzmények is kedvezőtlenül alakultak. Az 1978-as, harmadik helyet hozott, csehszlovákiai Vb-t követően ugyanis lemondtam a válogatottságot, mert szerettem volna még egy gyermeket, ami végül is akkor nem sikerült. Teltek-múltak a hónapok és rólam mindenki elfeledkezett. Mindenkit visszahívtak az olimpiai keretbe, aki csak mozgatható volt, engem viszont nem, pedig a hetvenes évek végén talán életem legjobb formájára futottam fel. A patthelyzetet végül klubtársam, Mészöly Kálmán oldotta meg. Ő ugyanis elvitt magával egyenesen az államtitkárhoz, Buda Pista bácsihoz, aki megkérdezte: leesne-e a gyűrű a kezemről, ha írnék egy levelet a szövetségnek? Elfogadtam a tanácsát és a levél elküldését követően vissza is hívtak a kiválasztottak közé.

Mészöly Kálmán (fotó: MTI/Kovács Tamás)

– Úgy tudni, voltak más gondjai is az olimpiához kapcsolódóan…

– Igen, és ezt is sokan tudják. Az akkori Béke Szálló igazgatója, Gáti Lajos nagy úr volt a sportágunkban és valamiért nagyon nem jól viselte az akkori férjemet, Csík Jánost. Gáti mindenképpen megakadályozta volna, hogy János (saját szervezésben) bármilyen módon, de kijöjjön az olimpiára. Azt is kijelentette, hogy amennyiben ott lesz, akkor én egy percet sem kerülök pályára. Mondanom sem kell, hogy János a szövetségtől egyetlen jegyet sem kapott, de én minden labdajáték döntőre mégis megszereztem a belépőket…

– Végül Ön is csak játszhatott, válogatottunk viszont gyengécskén muzsikált.

– Ennek két ember volt az oka: az edzőnk, Lele Mihály és Gáti Lajos. Máig sem tudom,

23 évi, megszakítás nélküli sikeres kapitányság után miért nyugdíjazták Bogyi bácsit, aki minden szempontból ideális partnerünk volt!?

Helyére pedig ejtőernyővel érkezett a gyakorlatilag ezen a szinten ismeretlen Lele Mihály, aki képtelen volt az adott csapatot formába hozni. Gáti Lajos pedig mindenbe beleszólt, ő egy személyben garantálta a folyamatos feszültséget. Így egy pillanatig sem voltunk esélyesek a dobogós helyek egyikére sem. A helyzetet jól jellemezheti, hogy az olimpiai döntőre csak Budai Piroska és edzője, Németh Gábor, illetve én és Csík János négyen mentünk ki, mert a többieket Gáti elvtárs meghívta egy italra és ezért otthon kellett maradniuk. Ennyire érdekelte a magyar csapat vezetőjét, hogy mi történik a sportág olimpiai döntőjében…

                           Csik János

– Bár már túllépte a harmincas küszöböt, továbbra is jól játszott.

– Nem csak az 1982-es, magyarországi vb-csapatba kerültem bele gond nélkül, de készültem az 1984-es, Los Angeles-i olimpiára is. Amikor ez meghiúsult, akkor hagytam abba a válogatottban. Közben a Vasas minden áron meg akarta szerezni Krámerné Agócs Valit, ezért engem 1983-ban átadtak a Spartacusnak Valiért cserébe. Még abban az évben jókora meglepetésre megnyertük a bajnokságot a szövetkezetiekkel, majd ezt a sikert 1986-ban meg tudtuk ismételni. 1988-ban mentem külföldre; előbb Ausztriában, majd Belgiumban és Hollandiában is játszottam, közben egy-egy szezonra hazajöttem. Végleg csak 55 évesen vonultam vissza.

– Ez a búcsú 2002-ben esett meg. Ugorjunk egy nagyot az időben és hadd kérdezzem meg: mennyire van képben a mai magyar kézilabdázás történéseit illetően?

Kovacsics Anikó

– Miután megözvegyültem, már elég régen végleg itthon élek és abszolút jól ismerem mindkét szakágat. Ami a nőket illeti, ők közelebb állnak hozzám, meg ki is jutottak az olimpiára, így pillanatnyilag ők az izgalmasabbak. A játékosanyag ugyan alapvetően jó, de nincs közöttük egyetlen olyan ember sem, aki egyértelműen meghatározó egyéniség lenne. Háfra Noémiért például néhány éve egyenesen rajongtam, amikor juniorként nagy sikereket értek el. Mostanra viszont valahogy megállt. Egyébként én a helyében biztosan nem mentem volna el a Győrbe a Fradiból. Ellenpéldaként ott van a jobbszélső Lukács Viktória, akinek a játéka nagyon tetszik. Kovacsics Anikót is nagyon szeretem, egy rossz szavam sincs rá, de az egész csapat terhét ő sem tudja felvállalni. Mindent összevetve is nagyon örülök annak, hogy kijutottak az olimpiára és csak azt tudom kívánni, hogy az a semmi mással össze nem téveszthető érzés rajtuk is uralkodjon el az olimpián, mint ahogyan mi éreztük magunkat Montrealban és Moszkvában.

(jochapress / Jocha Károly)