Az Európa-bajnoki bronzérmes, a Győrrel háromszoros Bajnokok Ligája-győztes kézilabdakapus szerint nem jó, ha valami már az egészség rovására megy, így nem hiszi, hogy később megbánja, hogy befejezte pályafutását. A végtelenül szerény és türelmes kapus a jövőben az ETO utánpótlásában kamatoztathatja tudását, és azt sem zárja ki, hogy egyszer felnőttcsapatnál irányítsa a kapusok munkáját. Kiss Évával Papp Bálint készített interjút.
Hogy tetszik az új feladata?
Érdekes, még most tanulom. Hoffmann Beáta és Petróczi Viktória mellett dolgozom a győri utánpótlásban. A felnőttcsapatnál is sokat segítettük egymást mi, kapusok, mostantól pedig a kisebbeket próbálom terelgetni. Egyelőre úgymond még asszisztálok, besegítek, igyekszem megismerni a játékosokat és a rendszert, a folyamatot. Az egyéves kapusedzői iskolát is el kell még végeznem, amit szeptembertől kezdek Budapesten, szóval még csak tanulófázisban vagyok, de mindenki segít a klubnál, ha bármire szükségem van. Gyerekekkel azért más foglalkozni, mint felnőttekkel, mert többet kell magyarázni, jobban oda kell figyelni rájuk, türelmesebbnek is kell lenni, de nekem ezzel nincs gondom. Tetszik az egész, mert a fiatalok nagyon nyitottak arra, amit mondunk nekik, elfogadják a tanácsokat, és ez jó.
Tudatosan készült arra, hogy játékos-pályafutása befejeztével a „túloldalra” átállva edzősködjön, és gyerekekkel foglalkozzon?
Gondolkodtam rajta, mert megvan ehhez a munkához a türelmem és a tapasztalatom, de a tudásomat természetesen még bővítenem kell. Úgy érzem, illeni fog hozzám ez a feladat.
Később felnőttcsapatnál is el tudná képzelni a kapusedzői munkát?
Igen, de még az is bizonytalan, hogy mi lesz egy év múlva. Először legyen vége a világjárványnak. Korábban még az is a terveim között szerepelt, hogy az idei olimpiai részvétellel kellene befejeznem augusztusban, de nem jött össze. Ember tervez, Isten végez.
Januárban jelentette be, hogy a nyáron befejezi a pályafutását, és elhatározásán az sem változtatott, hogy a járvány miatt idő előtt és végeredmény nélkül befejezettnek nyilvánították az idényt. Sokat vacillált rajta, hogy befejezze?
Természetesen sokat gondolkodik az ember, ha nagy váltásra szánja el magát, de úgy érzem, jó döntést hoztam.
Mi motiválta a döntésében?
Egyszerűen így alakult.
Nem bánja meg később, hogy abbahagyta a kézilabdázást?
Nem hiszem. Sokaktól hallottam, hogy még folytathattam volna, de fizikailag már kezdtem érezni a sok terhelést, és nem jó, ha valami már az egészség rovására megy, úgyhogy ennek itt volt az ideje. Ha valami nem biztos, azt én nem mondom ki – most is már csak magával az elhatározással álltam a nyilvánosság elé. Nem beszéltem sokat a búcsúról, sokan talán főleg emiatt csodálkoztak rá a döntésemre, illetve azért is, mert jó évem volt – de azt szokták mondani, hogy a csúcson kell abbahagyni.
Mit tanult az elmúlt több mint két évtizedben? Mit adott önnek a sportág?
Nagyon sok barátot és tapasztalatot köszönhetek a kézilabdának. Világot is láttam, és az évek alatt kiderült, hogy jól tudok együtt dolgozni másokkal. Sokféle típusú emberrel találkoztam, sok mindent képes adni a sport. Megtanultam, hogy mindenért meg kell dolgozni, amiért pedig megdolgoztál, azt meg kell becsülni és értékelni.
Ki volt a legkellemetlenebb ellenfele?
Konkrét játékost nem tudok mondani, bár Cristina Neagu hétmétereseit nem szerettem. Ha valaki ellen esetleg nem ment a védés, azt mindig kihívásnak tekintettem, dac volt bennem – olyankor csak azért is meg akartam mutatni, hogy igenis menni fog.
A klubkarrierje során és a válogatottnál is neves szakemberekkel dolgozhatott együtt. Tőlük mit kapott?
Emberileg és szakmailag is sokat kaptam, rengeteg tapasztalatot, amelyekből mindig leszűrtem, amire szükségem volt.
Ön is említette, hogy a türelem terén sohasem volt problémája, és kívülről nézve is mindig rendkívül nyugodtnak, higgadtnak tűnt a pályán, nem ünnepeltette magát látványosan egy-egy bravúr után, vagy nem heccelte, hergelte az ellenfeleket. Ez miből fakadt?
Mindig én sem voltam nyugodt, előfordult, hogy én is izgultam, például az első válogatottságomkor, de általánosságban tényleg igaz, hogy higgadtan viselkedem. Ám ez kétélű. Nem lehet rajtam érzelmet látni, ami nem mindig jó. Többször is megkaptam az edzőimtől, hogy mutassak több érzelmet, de ez valahogy sohasem jött magától értetődően nálam. Próbálkoztak vele sokszor, de egy idő után már megismertek, és látták, hogy milyen vagyok, így tudták, tőlem hiába kérik, hogy őrjöngjek a kapuban egy-egy védés után, amivel demoralizálni lehet az ellenfelet. Mindig is ilyen voltam, végül már mindenkiben ez a kép élt rólam, és elfogadták: jól van ez így, mert nyugalmat sugárzok a kapuból.
Visszatekintve a pályafutására, maradt hiányérzete?
Nem. Na jó, az olimpiai szereplés kicsit hiányzik, de ezzel együtt tudok élni.
Forrás, fotó: NS részlet/Papp Bálint, Micheller Szilvia
