Elképesztő tehetségnek, a zenei élet kiemelkedő egyéniségének tartják. Már egészen fiatalon a legnevesebb művészekkel lépett fel, nemzetközi díjakat nyert, szervez és alkot, miközben két kisgyereket nevel. Kokas Katalin hegedűművész állandó mozgásban van, mi is éppen két koncert között, Gyulán értük utol.
Messziről úgy tűnik, mintha egy nagy zászlót tartana a kezében, amire az van írva, hogy gyertek és szeressétek meg a komolyzenét.
Igen, most is éppen egy vidéki koncertsorozaton vagyunk, eljutunk olyan helyekre az országban, ahova ritkábban mennek a komolyzenészek. Az esti koncertek előtt délelőtt mindig diákoknak játszunk. Most például több mint 200 gyereknek zenéltünk, akik közül sokan még sohasem voltak koncerten. Elképesztő hangulat volt, játszottunk, ők kérdeznek, mi mesélünk, sőt az is előfordul, hogy együtt kiabálunk iszonyatos hangerővel, mert a kortárs zeneszerző ezt írta elő a partitúrában. Ez nekem szívügyem, és mindannyiunknak az.
Ha ilyen élvezetes is lehet egy komolyzenei koncert akár egy nem zeneértő közönség számára is, akkor miért nem hallunk önökről, klasszikus zenészekről sokkal többször?
A médiának nagy a felelőssége, mert ugyanolyan nevelő hatása van, mint az iskolának. Fontos, hogy a gyerekek megismerjék és megszeressék a klasszikus értékeinket, amikkel nem biztos, hogy otthon találkoznak. Ha a média nyitott és felhívja a figyelmet egy-egy komolyzenei élményre, művészre, az nagy segítség az emberek számára, hogy megismerjék a közös kultúránknak ezt a szeletét is. Jópár évtizeddel ezelőtt még a reklámokban szerepelt egy-egy komolyzenei esemény is, és senki nem csodálkozott ezen. Ma viszont 3 perc alatt biztosan hallok legalább 10 gyógyszerhirdetést, de egyetlen kulturális hirdetést nem láttam. Jó lenne pedig, ha lenne! Mert így sokan nem is képesek élvezni a klasszikus zenét vagy azt mondják, hogy nem értik.
A kisiskolások számára még nem jelent gondot a komolyzene élvezete, aztán 12-14 éves korukban teljesen elfordulnak a klasszikusoktól. Mi történik néhány év alatt?
Ez a felnőtté válás része, nem kell ezen csodálkozni. A gyerek lázad az iskolában tanultak ellen, és ebbe beletartozik a komolyzene is. Persze ha az iskola jól végzi a dolgát, netalán reggelizés közben otthon Bach is hallatszik és nemcsak az éppen divatos pop slágerek, akkor egy idő után visszatérnek a minőségi zene irányába. Egyébként 50 év felett az emberek szívesen hallgatnak klasszikusokat, még azok is járnak koncertre, akik korábban egyszer sem. Mintha egy idő után újra megérnének arra, hogy visszataláljanak a gyökerekhez vagy felfedezzék saját örömükre a zenét.
Öt éves kora óta hegedül, és mintha egészen mostanáig egy percre sem engedte volna el. Hogyan találkozott a zenével?
Szerencsés vagyok, már az anyatejjel is ezt a világot szívtam magamba. Családom egyik része zenész, a másik pedig sportoló, de a sportos oldalon is teljesen hétköznapi jelenség volt a zene. Nekem és mostmár a gyerekeimnek is teljesen természetes, hogy zenét tanultunk és hallgattunk. Mi, magyarok egyébként e tekintetben igen jók vagyunk. Más nemzetekhez képest sokan tudnak zenélni, járnak zeneiskolába. Úgy tűnik, hogy a szülőknek, a neveltetésnek a zenetanulás még mindig, sőt egyre inkább fontos része.
Nem tudom nem megkérdezni, hogy mi a véleménye a kötelező mindennapos éneklésről az iskolákban?
Ha jól csináljuk és a gyerekkel megszerettetjük az éneklést, és mindez arról szól, hogy ilyenkor a gyerek kiengedhet, akkor nincs ezzel semmi gond. Ha viszont lexikális tudással, kötelező tantárggyal nehezítjük az életüket, akkor nemcsak az órát, de a zenét is megutálja a gyerek egy életre. Az biztos, hogy az énekóra nem arra való, hogy a diák kiálljon az osztály elé és énekeljen, vagy hogy kikérdezzük a diákokat Mozart életéből és leosztályozzuk. Az alap, hogy énekből mindenki ötös! Nem lehet Haydn zenéjét négyesre vagy hármasra hallgatni. Viszont a tanár akár minden nap mesélhet a korról, amikor az a bizonyos zene íródott, hogy hogyan éltek az emberek, milyen ruhákban jártak, mit ünnepeltek, hogyan udvarolt a férfi a hölgynek, s akkor máris másként hallgatjuk a zenét.
A mindennapokban is érzi a zene, az éneklés fontosságát?
Hány és hány anya van, aki szeretne énekelni a gyerekének, de nem tud. Holott a kisbabát megnyugtatja, ha a szülő dudorászik, ha énekkel altatja el. Vagy egy kiránduláson, buszozás közben, ha tudnának a gyerekek néhány dalt, talán nem a mobiltelefonjaikkal lennének elfoglalva, hanem egymással. Elképesztő hatása van a közös éneklésnek!
Katalin, mindent ilyen tűzzel csinál, nagy energiákkal él?
Igen, ilyen típus vagyok. Amiben hiszek, az nekem fontos. És én hiszek a zenében.
Mik a tervei 2016-ban?
Ha családon belül gondolkodom, akkor Barnabással minden vágyunk, hogy legyen egy zenei szalonunk, ahol nagyon kis közösségnek teljesen otthonos környezetben, amolyan beszélgetősen megidézzük azt a világot, amikor az emberek összejártak, beszélgettek és közben zenét hallgattak.
Még kicsit óvatosan mondom, de szintén a férjemmel együtt szervezünk egy zenei fesztivált a Liszt Ferenc Zeneakadémián idén júliusban. A világ minden tájáról jönnek majd gimnazista és egyetemista diákok, akik közösen zenélhetnek ismert művészekkel, és lesznek koncertek is. A szavak nélküli kommunikáció mindig különleges, és soha nem okoz gondot a különböző országokból érkezők számára, mert a zene az mindig nyelv- és nemzetek feletti élmény. Zenélés közben eltűnnek a közöttünk lévő különbözőségek, egy mederbe terelődik minden érzés, minden tudás.
******************************
Kokas Katalin (38) a magyar hegedűs-nemzedék egyik kiemelkedőbb személyisége. 2004 óta a Liszt Ferenc Zeneakadémia tanára és 2002 óta rendszeresen ad mesterkurzusokat is szerte a világon Kaposvártól Bloomingtonig, Budapesttől a Glasgow Akadémiáig. A Kelemen Kvartettel járja az országot és a világot.
Eddigi zenei pályája fergeteges sikertörténet, hazai és külföldi vendégszereplései alkalmával a legnevesebb művészekkel lépett fel, számos nemzetközi díjat nyert a legnagyobb nemzetközi hegedűversenyeken. Férjével, Kelemen Barnabás hegedű- és brácsaművésszel két gyermeket nevelnek.
