Hajdani bajnokcsapatom (Budapesti Spartacus, női kosárlabda, 1975) tagjától kaptam e megrázó levelet – írja Gyímesi János. Klebelsberg Kuno száz éve jelentette ki: a sport a nemzetnevelés legjobb eszköze és a világon talán először lefektette az LIII. ú.n. sporttörvényt. „Mellékesen” – mint tudjuk – a világ élvonalába – is emelkedtünk rengeteg sportágban. Mi történik itt manapság?
„Az ember sok mindent kibír szó nélkül, tűri a megaláztatást, az árulást, a fájdalmakat, nem harcol az igazáért, de mikor a gyerekéről van szó, nem mérlegel. Megvédi őt. Pontosan ezt teszem én is. Aki már régóta követ, és ismeri a történetünket, tudja, hogy egy ígéret miatt költöztünk haza Ausztriából: a haldokló apám kívánsága volt, hogy Pepe magyar színekben versenyezzen, ha felnő, mert ez neki nagyon sokat jelentene.
Négy évvel ezelőtt büszkén osztottam meg egy fotót az oldalamon, hogy az ígéretet teljesítettük, a fiam melegítőjén nagybetűvel állt: MAGYARORSZÁG. Hova jutottunk mára? Pepe levelet írt a szövetségnek, összeszedte minden bátorságát, és kiírta magából a fájdalmát, leírta, mit jelentett / jelent számára a hazaszeretet, és mennyi csalódás érte itthon. És megvédte mindazokat, akik a magyar sportolók igazáért, becsületéért harcolnak, és fellázadtak az „elnyomás” és a nem megfelelő bánásmód ellen.
Elfogadhatatlannak tartom, ami jelenleg folyik a magyar műkorcsolyában: hiszen Gurgen Vardanjan ágazati igazgató mindent képviselt az elmúlt időkben, csak a magyar érdekeket nem. Elfogadhatatlannak tartom, hogy önös érdekek miatt magyar sportolók álmát zúzza szét darabokra, minden következmények nélkül! Elfogadhatatlannak tartom, hogy a fiam és több sporttársa Vardanjan miatt (is) külföldön edz, és a sportigazgató megszámlálhatatlanul sokat ártott nekik szavakkal, döntések sorozatával! Anyaként szörnyű volt végig néznem, amin Pepe átment az elmúlt, hosszú hónapokban. Nem idióta, csak érzékeny, és nem tudott mit kezdeni a sok igazságtalansággal. Ez az eredményein is – sajnos – meglátszott. Mélyrepülésbe kezdett…
A fiam már jobban van, régi edzői, akik többszörös bajnokot neveltek belőle még Ausztriában, továbbra is hisznek benne, fogják a kezét. Ám miért nincs itthon a fiam velem, velünk ott, ahova tartozik? Miért messze tőlünk találta meg újra önmagát, talált vissza az álmaihoz? Kimondhatatlan a fájdalom, amit érzek: apám ígéretét próbáltuk, teljesíteni, de nem ment… a szövetség jelenleg semmi hajlandóságot nem mutat, hogy bebizonyítsa: számít a magyar gyerekek jövője!
Tényleg itt tartunk? Vardanjan fontosabb a hazánkban, mint a nemzetünk fiai, lányai? Pedig én tiszta szívből hiszem még mindig: egy olyan országban élünk, ahol fontos a gyermekek védelme és a nemzeti öntudat.
(Zsuffa Tünde, Gyímesi János)
Post Views: 1
