Ötven éves lett Kulcsár Krisztián, a Magyar Olimpiai Bizottság elnöke, akinek a koronavírus-járvány miatt az egyik legfurcsább időszakban kell irányítania a hazai olimpiai családot. A Magyar Edzők Társaságának mesélt sportolói pályafutásáról, emlékezetes visszatéréseiről, mestereiről, legendás nagybátyjáról, Kulcsár Győzőről és persze magáról, hogyan lett sikeres párbajtőrözőből a MOB első embere.
Kulcsár Krisztián
Rengeteg kötelessége mellett van ideje leülni, nézni és élvezni a sportot a helyszínen vagy a tévében?
Ha össze kellene állítanom egy listát arról, mit adott nekem eddig a magyar olimpiai család vezetése, akkor az első ötben benne lenne az, hogy közelebb hozott hozzám más sportágakat – mondta a Magyar Edzők Társaságának Kulcsár Krisztián, a Magyar Olimpiai Bizottság elnöke. – Egykori vívóként, aki kicsit érti az úszást és az öttusát is, szeretek sporteseményeken részt venni, és ezt nem a pozíciómhoz kapcsolódó politikai haszonszerzés motiválja. Nemcsak azért megyek ki egy judoversenyre, hogy a hazai, vagy adott esetben a nemzetközi szövetséggel tartsam a jó kapcsolatot, hanem azért is, hogy megértsem és átlássam a sportágat magát.
Akkor a szurkoló nem veszett el a MOB-elnök Kulcsár Krisztiánban?
Az eddig is megvolt bennem; a Magyar Olimpiai Bizottság elnökeként sem lettem lelkesebb, de visszafogottabb szurkoló sem, ugyanúgy ordítok egy magyar gólnál, mint bárki más. Mindazonáltal tudást, tapasztalatot szedtem fel és így, immár megértve néha már arra is veszem a bátorságot, hogy magam is önálló véleményt alakítsak ki.
Pályafutása során ki volt az a mestere, aki a legnagyobb hatással volt önre és a pályafutására?
Ha csak egyet nevezhetnék meg, akkor nem mondanék senkit, mert nem volna helyénvaló. Több edzőm volt, sok mester keze között megfordultam, de hármat emelnék ki, akik a leginkább meghatározóak voltak az életemben. Az első Horváth Kornél, aki párbajtőrözők generációit nevelte ki itthon és külföldön, nagyszerű edző volt, aki ezt a langaléta, csetlő-botló, hosszú kezű, hosszú lábú gyereket – aki én voltam – „mozgásilag” rendbe rakta, és lerakta az alapokat. Aztán Udvarhelyi Gábort említeném, aki 1991 és 1996 között volt a mesterem, emellett junior és később felnőtt válogatott pályafutásom alatt mindvégig a vezetőedzőnk volt, és együtt öregedtünk meg. Végül, de nem utolsó sorban természetesen saját nagybátyám, Kulcsár Győző, aki a leghosszabb ideig, 1988-1989-ben és 2000-től pályafutásom végéig volt a mesterem, és akit talán semmilyen oldalról nem szükséges bemutatnom.
Kulcsár Győző
Milyen volt vele a viszonya unokaöccsként és tanítványként?
Kétarcú, mert más volt edzőként és más magánemberként. Edzőként tekintélyelvű és kifejezetten konok ember tudott lenni, aki vállalta kifelé és befelé is a véleményét és az ezzel járó esetleges konfliktusokat. Talán nem minden alap nélkül volt nagy a szakmai öntudata, szívesen vitatkozott, nyitott volt mások véleményét meghallgatni, de ha egyszer döntött, akkor nem szívelte, ha ebben megkérdőjelezték. A személyes viszonyunk a családi kapcsolatunkon alapult. Olyan nagybácsi volt, aki nagyon szerette az unokaöccsét, és talán mert ez kölcsönös volt, mi kifejezetten nagyon jól éreztük magunkat egymás társaságában.
Versenyzőként, párbajtőrözőként teljesnek érzi a pályafutását?
Igen, nincs hiányérzetem. Kétszer volt lehetőségünk az olimpiai aranyéremért vívni, és visszagondolva, igazából nem mi voltunk az esélyesek sem 1992-ben, sem 2004-ben. Persze alakulhatott volna másképp, de kikaptunk és kész. Visszatekintve az egyébként igen hosszú versenyzői pályafutásomra, teljesen elégedett vagyok azzal, amit a vívás adott nekem, és most már nem is kizárólag a sportsikerekre, hanem az életre szóló barátságokra és a civil életem folyására is gondolok.
(A teljes interjút a Magyar Edző következő számában olvashatják.)
Magyar Edzők Társasága / Vincze Szabolcs
