A cukorbetegség egy kimondottan ravasz dolog. Rengeteg embert kényszerít életmód változtatásra, míg sokakat végzetes következményekkel látogat meg. Volt egy barátom, akinek későn vették észre a cukorbetegségét, amikor a kór előrehaladtával – sajnos – azt is lehetett tudni, hogy az illető előbb-utóbb, de egészen biztosan elveszíti a látását. Ez a tragédia be is következett, az illető még több mint tíz évig élt, teljesen világtalanként.
Kusztor Péter
Megint más „cukrosok” a diabétesznek köszönhetően fellépő veseelégtelenség tüneteivel is meg kell küzdjenek. Ebben az esetben sem egyedi esetről kell beszélnünk. Ami tény: hazánkban egymillió felett van azon állampolgárok száma, akik valamilyen módon és hatásfokkal, de elszenvedői ennek a betegségnek.
Korábban is hallottam már arról, hogy a cukorbetegséggel – megfelelő étrendet és életmódot választva – igen is együtt lehet élni, méghozzá nem egyszerűen csak vegetálni, hanem minőségi szinten élve az életet.
Ilyen vázlatos ismeretek birtokában készülten az egyik legjobb hazai országúti kerékpárossal, Kusztor Péterrel való találkozásra. Péter Pátyon él és a kerékpáros edzéseit leszámítva bevallottan csak a legritkább esetben hagyja el a települést, ahol szívesen lakik és a maradék szabadidejét feleségével és három kisgyermekével együtt tölti. Páty egyetlen cukrászdájában találkoztunk. A bemutatkozást követően mindjárt én is egy bringa nyergében éreztem magamat.
– 1993-ban kezdtem a Központi Sportiskolában (KSI), ahol Hazai György kalauzolt be a „drótszamarak” világába. Kettős ajánlást kaptam, hiszen édesapám is országúti kerekes volt, s egyébként mindmáig a sportágban dolgozik. Én akkor kilenc éves voltam. Néhány év után átkerültem a BVSC-be, ahol jobb körülmények között folytathattam, egy hölgy, Pataki Ibolya irányítása mellett. Már felnőtt voltam, amikor Satubán Ferenchez vitt az utam, s ezzel egyidejűleg a P-Nivo Beton Expressz csapatának a tagja lettem. 2005 és 2008 között készültem és versenyeztem ott, miután ismét érdemi változás állt be a pályafutásomban.
– Ez már egy nagyobb, minőségi ugrás volt?
– Kikerültem egy svájci csapathoz, ahol megint eltöltöttem egy négyesztendős periódust. 2010-ben tértem vissza Magyarországra, hogy egy magyar-olasz vegyes csapatban versenyezzek. Később egy osztrák klub, a MyBike-Stevens foglalkoztatott 2014-től egészen 2018 őszéig, amikor azután jókora fordulat következett az életemben és a kerekes pályafutásomban egyaránt.
– Egy bukásba kellett belekerülnie ahhoz, hogy alapos orvosi kivizsgáláson essen át…
– A 2018-as Tour de Hongrie-t megelőzően a Cseh Körversenyen egy esés következtében kulcscsont-törést szenvedtem, kisebb műtétre is sor került, amit megelőzően alaposan kivizsgáltak. Ekkor derült ki, hogy cukorbeteg vagyok. A műtét megtörtént én pedig ott álltam, teljes bizonytalanságban. Először sokakkal együtt ugyanis én is azt hittem, vége mindennek. Szerencsére nem csak általánosság szintjén tudtam meg, hogy a mozgás jelentős tényező a betegség visszaszorításában, de konkrét lehetőséget is kaptam a versenysport további folytatására. Jelenlegi klubom – a Team Novo Nordisk prokontinentális csapat – ugyanis kizárólag egyes típusú cukorbeteg kerekeseket foglalkoztat, én is náluk kaptam lehetőséget pályafutásom meghosszabbítására.
– Az év jelentős részét itthon tölti, jóváhagyott tervet követve. Hogyan működnek ezek az egyedül megtartott edzések?
– Szerencsére itt, Páty környékén még vannak viszonylag jól használható útvonalak, már ami a terhelést illeti. Az országutakon uralkodó viszonyokról bizony nem sok jót mondhatok! A közlekedés kultúrája itthon rengeteg kívánnivalót hagy maga mögött. Ezek a minimum 80-100 kilométeres „kirepülések” magukban hordozzák a konkrét életveszélyt. Az autósok igen gyakran nincsenek tekintettel a magam fajta kerékpárosokra, akiknek ez a munkájuk, akiknek az országúton kell teljesíteniük a napi feladataikat. Eddig még jól imádkoztam…
– Talán valamit segít az a hatalmas rutin, amit a versenyeken már egészen fiatal korától megszerzett?
– Ez kétségtelen tény, rengeteg versenyalkalmunk volt, már egészen fiatal éveinkben is. Nem csak Budapestet, Debrecent, Mosonmagyaróvárt vagy éppen a Tolna megyei Tamásit is említhetem – sok siker, sok izgalom és sok tapasztalat gyűlt össze az évek során. Bármily furcsa, az utóbbi években az élversenyzők révén számos, nemzetközi mércével mérve is figyelemre méltó eredmény születik, miközben az utánpótlás számára jóval kevesebb alkalom adódik a rutin megszerzésére és persze a jobb eredmények, a kiemelkedés lehetőségére. Régen volt a Gemenc Kupa, a Csepel Kupa, miként a pátyi körben is rendszeresen voltak erőfelmérő viadalok, mostanában ezek elmaradtak. Ebbe a szülők jogos aggodalmai is „belejátszanak”, így gyermekeik közül sokan inkább a kevésbé veszélyes mountain bike szakágat választják, mivel az erdőkben jóval kevesebb a balesetek esélye, mint az országutakon. Örülnünk kell annak, hogy a romló körülmények között is vannak, akik megmaradnak az országúti szakágban és nem kevesen a nemzetközi mezőnyökben is megtalálják a helyüket. Jómagam 2005 óta tartozom a jobbak közé, azóta minden évben összesítve a versenyeket, 60-70 napot töltök ezeken az erőpróbákon. Fokozatosan erősödtem bele a nemzetközi versenyek atmoszférájába és igénybevételébe. 2008-ban jó évem volt, nyertem három UCI-kategóriás versenyt, kijutottam a pekingi olimpiára is, ahol 245 kilométer volt az országúti szám követelménye. Ott a középmezőny elején értem célba. Ekkor kaptam azt a szerződést, amelynek révén évekig Svájcban élhettem. Itthon egyébként kétszeres országúti és egyszeres időfutam bajnok vagyok.
– Ez a balesetet követő kivizsgálásokon kiderülő cukorbetegség mennyiben változtatta meg az életformáját?
– Mivel én alapvetően mindig profiként, profi szellemben készültem és versenyeztem, így a regenerálódásra és a táplálkozásra korábban is ugyancsak odafigyeltem. Más kérdés, hogy eléggé egymástól távol álló tanácsokat kaptam, amelyeket nem volt könnyű végighallgatni, majd átgondolni a hallottakat. Itthon szinte csak negatív alaphangú vélemények, tanácsok érkeztek, amelyek rövid időre teljesen elbizonytalanítottak. Ám szerencsére a családban és az ismeretségi körben elég sok orvos van, akik végig mellettem álltak és biztattak. Idejekorán megkerestem a jelenlegi csapatomat, amely amerikai központú, az európai centruma pedig Olaszországban van. Hamar találkoztunk, és az ő szakembereink homlokegyenest mást mondtak, mint az itthoni tanácsadók. A Nordisk felelős emberei kikötötték: az itthon hallottakat felejtsem el! A sokoldalú segítőkészség jóvoltából tudtam folytatni a versenyzői pályafutásomat és az utóbbi évek során végig kontroll alatt tudtam tartani magamat, a szervezetemet, a pillanatnyi egészségi- és erőállapotomat. A testsúlyom azóta sem változott: a 179 centiméteres magasságomhoz 60 kiló tartozik. Mindent ehetek, persze jól megválogatom az alapanyagokat, a felesleges dolgokat pedig elhagytam. Eszem rendesen és ugyanúgy edzek is mint korábban. Jobban odafigyelek, nem eszem meg felesleges dolgokat és ez érvényes a heti egy szabadnapomra is. A kenyeret magam készítem, zabkását is gyakran eszem, magokkal és gyümölcsökkel. Főzni is szeretek, tehát ott is van lehetőségem megtalálni az adott napra legjobbnak tűnő válogatást.
io
– Kapcsolatban áll hazai élsportolókkal, akik hasonló helyzetben vannak?
– Tudok róla, hogy mások is járnak hasonló cipőben. Én nem keresek meg senkit, előfordul, hogy más fordul hozzám. Ez esetben szívesen elmondom a tapasztalataimat és ha kérik, tanácsot is adok. Engem ez a téma – a táplálkozástudomány – egyértelműen érdekel, ezért is intenzíven foglalkozom vele. Számos ételt kipróbáltam magamon, kísérleti jelleggel. A saját készítésű kenyér mellett a sok-sok zöldség és gyümölcs talán a leglényegesebb. Az is nagyon fontos, hogy minél frissebb legyen a bevitt táplálék és minél kevesebb feldolgozott alkotót vigyek be a szervezetembe.
– Hogyan summázná ezt az időszakot, amelyet ebben a hasonló alaphelyzetű társak alkotta körben eltöltött?
– Ez már a negyedik szezonom lesz és mondhatom: nagyon jól érzem magamat. Egy olyan körbe kerültem, amelybe mindig is vágytam. Rengeteget tanultam, sokat megtudtam magamról és a táplálkozástudományról egyaránt.
– Miként koordinálják az Ön itthoni edzésmunkáját a csapat központi elvárásaival?
– Nekem van saját edzőm, de van egy központi szakvezetőm is, akikkel akár napi kapcsolatban is vagyok, amikor a helyzet megkívánja. Mindig idejében megkapom az edzéstervemet, amit végre kell hajtanom. A tapasztalataimat pedig írásban rögzítem: mi volt jó és mi nem, és el is küldöm hozzájuk. Ez már a 29. szezonom a kerékpársportban, így elég nagy tapasztalattal rendelkezem ahhoz, hogy el tudjam dönteni a felmerülő kérdések fontosságát. Ha valami az előzetes tervezettel szemben gyengébben sikerül, akkor valami nincs rendben a szervezetemben. Ilyenkor rendkívül fontos a gyors reagálás. Nem is olyan régen egy résztávon elmaradtam a várható időtől. Hazaérkezésemet követően csináltam egy Covid-tesztet, amely pozitív lett, ezért néhány napos pihenőt kellett tartanom.
– A Novo Nordisc csapatához jelenleg hányan tartoznak és mi a legfőbb céljuk?
-Tizennyolcan vagyunk tizenhat ország képviseletében. Ami pedig a jó versenybeli eredményektől függetlenül fontos tennivalónk, az annak bizonyítása, hogy cukorbetegként is lehet magas szinten űzni a versenysportokat. Alapfeltétel az, hogy folyamatosan kontrolláljuk a saját szervezetünket, betartsuk az étkezési és egyéb normákat, akkor minden elérhető számunkra is.
– Nyilván megvannak azok az erőpróbák jelölve, amelyeken különösen fontos a jó szereplésük?
– Természetesen, nagyon előrelátó tervezésben élünk. Mivel a főszponzorunk dániai, így érthető módon a Dán Körverseny kiemeltnek mondható, de ide sorolnám a Magyar Körversenyt és a Lengyel Körversenyt is. Korábban több, komoly részsikert értünk el, így például a Kanadai Körversenyen is, ahol ismételten az első tíz között végeztünk. A 2021-es évadunk elmaradt a várakozástól, így a 2022-es lehetőségeket kétszeresen is igyekszünk majd jól kihasználni.
– Ön már komoly versenyzői múlttal rendelkezik, de azért mégis csak a 38. évében jár. Mit gondol, meddig tud még ezen a szinten versenyezni?
– Egyelőre nagyon jól érzem magamat és „teljes gőzzel” készülök az újabb feladatokra. Tavaly volt egy két hónapos kényszerpihenőm, mivel elestem és eltörött a csípőm, de már ismét teljes értékű edzésmunkát végzek úgy, hogy nagyon motivált vagyok. Ráadásul a kényszerszünet mentálisan igen jót tett nekem. Az edzéseimet igyekszem teljes odaadással végezni, a maradék időmet pedig elsősorban a családommal töltöm. A feleségemmel, a 6, 3,5 és 2 kétéves gyerekeimmel sokat vagyunk együtt. Sétálunk, a heti egy szabadnapomon igyekszünk minél többet kirándulni, túrázni.
– Milyen hosszabb távú terveket szövöget?
– Ha eljön a visszavonulás ideje, ha egy mód lesz rá, igyekszem a sportban maradni és a három évtized alatt megélt tapasztalataimat átadni a következő generációknak. Annyi időm nem lesz, hogy elvégezzem az orvosi egyetemet, de a diabeteszhez köthető témakörökben valamilyen konkrét tanulmányt szeretnék végig vinni. A szakedzői képzést egyéves kényszerszünet után ez év őszén mindenképpen folytatni szeretném; ott az utolsó tanévem következik. Bár a kerékpársportban vagyok igazán otthonos, de bármely más sportág képviselőinek is szívesen átadnám az étkezés terén összegyűlt tapasztalataimat. Azt pedig mindenhol és mindenkinek elmondom, a cukorbetegség megjelenésétől nem kell megijednie senkinek, hogy vége az életének. Éppen ellenkezőleg! Cukorbetegként – ha valaki jobban odafigyel a szervezete jelzéseire, mint egy átlagosan egészséges valaki, akkor – a sikeres önkontroll révén abszolút jól is érezheti magát. Mindenből lehet enni, csak tudni kell, hogy miből, mikor és mennyit…
(Magyar Edzők Társasága / Jocha Károly)
