Német és magyar bajnoknak mondhatja magát, az NB I-ben “góltalansági” csúcsot állított fel, a válogatottban mégis csak három mérkőzés jutott Szűcs Lajosnak. A korábbi kapus a visszavonulása után is a futballpálya közelében maradt: ma már a fiatalabbaknak adja át a tudását, a labdarúgás szinte valamennyi szintjén. Az álmaiban azonban továbbra is ugyanaz a klub szerepel, amely gyermekkora óta.
Szűcs Lajos (fotó: Mirkó István)
– Visszavonulása óta a leginkább szem előtt az akkor NB I-es Kaposvár kapusedzőjeként volt, de a somogyi klubtól 2020 őszén távozott. Azóta mivel foglalkozik?
– Már akkor is több helyen dolgoztam egyszerre, 2016 nyara óta alkalmazásban vagyok a Testnevelési Egyetem sportegyesületénél, a TFSE futsal és nagypályás labdarúgó-csapatának kapusedzője vagyok. Emellett jelenleg Alsónémediben a kicsiktől a nagyokig kapusedzőként foglalkozom, tavaly nyár óta pedig Vecsésen is én vagyok a felelős az utánpótlás és a felnőtt kapusok képzéséért.
– A sok különböző feladatot tudja ötvözni a munka során?
– Mindenképpen hasznos a tapasztalatszerzés szempontjából, rengeteget tanulok, nyitott szemmel járom a futballpályákat. Teljesen más a kicsiknek a képzése, kisebb a kapu és a labda is, mint tizennégy éves kor felett, amikor már egyre inkább hasonlít a kapusedzés a felnőttek felkészítéséhez. A futsal pedig egészen más sportág, egy kapus szempontjából olyan, mintha ötvöznénk a labdarúgó- és a kézilabdakapus feladatait.
– Az utóbbi években egyre többször hangsúlyozzák a futsal jelentőségét a labdarúgók képzésében. A kapusok szempontjából is megvan ennek az előnye?
– Az utánpótlásképzésben segít, ha valaki futsalkapuban is szerepel, jellemzően eseménydúsabbak számára a mérkőzések, mint nagypályán, bizonyos szituációkban pedig gyorsabban kell gondolkodni és dönteni. De a gyerekeken, akik egyszerre futsaloznak és nagypályáznak, előbb-utóbb azért meglátszik, hogy az adottságaik alapján az egyik vagy a másik sportág jobban illik hozzájuk.
– Már az említett munkahelyekkel is elfoglaltnak tűnik, de a közelmúltban lehetett olvasni a futballon kívüli munkájáról is. A futárkodás aktuális még?
– Nem, azt szüneteltetem. Sajnos a kisebbik fiam ősszel hármas lábközépcsonttörést szenvedett, így most az ő rehabilitációjával foglalkozom, hogy minél előbb vissza tudjon térni a pályára. Most kezdte el az edzéseket az irányításom alatt.
De egyébként is az az igazság, hogy elsősorban a labdarúgásban rejlik az én hivatásom.
– Játékosként a Ferencváros volt a leginkább ikonikus állomása. Mit emelne ki az ott töltött időszakból?
– Nagyon sok sikert értem el a csapattal is, egyénileg is. Két bajnoki címet, két Magyar Kupát, Szuperkupát nyertünk. Rengeteg embert megismertem, akiken gyerekként felnőttem, sokáig sorolhatnám a neveket, de lehet, hogy valakit még akkor is kifelejtenék. Számomra a Ferencváros örök szerelem volt, és maximálisan megéltem, mit jelent a Fradi-család tagjának lenni. Ha mégis egy eseményt kellene kiemelni, az a 2001-es bajnoki cím lenne. Debrecenben nyertünk az utolsó fordulóban, szenzációs volt a hazaút, na meg az is, ahogy fogadtak bennünket az Üllői úton, a régi stadionnál. Az ember életében megismételhetetlenek ezek az érzések.
– Korábban Újpesten is játszott, de amikor ellenfélként visszatért, ott – enyhén szólva – nem fogadták szívélyesen. Hogyan élte meg ezeket a meccseket?
– Bár az FTC-ben nevelkedtem, úgy alakult, hogy Újpesten mutatkoztam be az NB I-ben, miközben ott is mindenki tisztában volt a ferencvárosi kötödésemmel. Később, amikor Németországból hazatérve a Ferencváros játékosa lehettem, tettem egy őszinte nyilatkozatot: duplán hazatértem, hiszen nemcsak a szülőföldemre, hanem a szívemhez legközelebb álló együttesbe érkeztem. Ennek Újpesten rossz volt a visszhangja, ami a két klub közötti rivalizálást ismerve nem is volt feltétlenül váratlan.
(A teljes írás a „magyarnemzet.hu/sport” tárhelyen olvasható.)
Post Views: 16
