Mamutmezőny vagy belterjes versengés? Arra voltunk kíváncsiak, hogy a különböző sportágak korosztályos világversenyein mennyire nehéz érmet szerezni, netán győzni. A Magyar Olimpiai Bizottság sportigazgatója, Fábián László óva int attól, hogy bármely sikert értéktelenebbnek tartsuk a másiknál.
Munkatársainktól • Talán nem közismert, ellenben érdekes példa. Legutóbb Tajvanon rendezték a leány utánpótlás ökölvívó-világbajnokságot, s nem minden dobogós helyezésért kellett vért izzadni. Az egyik „legsúlyosabb” kategóriában csupán öten indultak, így hárman erőnyerőként eleve az elődöntőbe jutottak, s mindössze egyetlen mérkőzést tartottak a négy közé kerülésért. Nem elhanyagolandó információ, hogy a sportágban az elődöntő vesztese bronzérmet nyer. Azaz kis szerencsével elég volt csupán egyszer a kötelek közé lépni, és az esetleges vereség miatt sem kellett túlságosan sokáig szomorkodni, mert mindenképpen medáliával a nyakában távozott a sportoló.
Asztaliteniszben sok meccset kell nyerni az éremig • Fotó: ITTF
A másik véglet. A taskenti junior vívó-világbajnokságon férfi párbajtőrben 153 versenyző ragadott fegyvert, így már a 128-as főtáblára jutásért is harc zajlott, s legalább hét nyert asszó ért vb-aranyat.
Nyilvánvalóan szélsőséges példákat ragadtunk ki, de kíváncsiak voltunk, hogy a különféle utánpótlás-világversenyeken milyen út vezet a dobogóig. Valamennyi sportágban a felnőttet megelőző utolsó korosztály világbajnokságát vagy kontinensviadalát vettük górcső alá.
Az asztaliteniszezők sanghaji ifjúsági vb-jén – hosszas kvalifikációs előzmények után – csupán harminc ország versenyzői indulhattak, a fiú és leány egyesben is 96-96 versenyző. (Ez jóval kisebb létszám, mint szinte bármelyik nemzetközi korosztályos viadalé.) A világranglista alapján emeltek ki 16 játékost, akik a 64 között kezdték meg a küzdelmet, a többiek pedig csoportmeccset vívtak. Ha közülük került ki az aranyérmes, nyolcszor is nyernie kellett a végső sikerért.
Egy évvel ezelőtt, az eugene-i junior atlétikai világbajnokságon 175 ország 1456 sportoló állt rajthoz. Az egyes szakágak nevezőit vizsgálva általánosságban elmondható, hogy a legkevésbé „népszerű” számba is legalább 20-25 atléta nevezett, míg a minden sportági világversenyen legnagyobb érdeklődéssel várt számban, férfi 100 m-es síkfutásban 52-en repesztettek.
A Salvador de Bahiában rendezett junior birkózó vb-n 53 ország 462 képviselője lépett a szőnyegre (a kontinensbajnokságon ugyanakkor 87 ország 882 birkózója). A különböző súlycsoportokban a lányok között jellemzően 14-18, a férfiaknál pedig 18-23 indulót találtunk. A már citált ökölvívásban sem minden súlycsoport lyukas: az ifjúsági fiúk (a sportágban a juniorkorosztály a fiatalabb) vb-jén kategóriánként általában több mint húsz bokszoló versengett.
Cselgáncsban csak annyival könnyebb a legjobbak helyzete, hogy erőnyerőként nem lépnek tatamira az első fordulóban. Ahogyan a többi súlycsoportos sportágban, itt is jellemző, hogy a súlycsoportok két „végén” (a legkönnyebbek, illetve a legnehezebbek között) kevesebb az induló. A tavaly Fort Lauderdale-ben tartott junior vb-re 72 ország 518 dzsúdósa nevezett, s míg női 78 kg-ban 18-an, néhány férfi súlycsoportban ötvenen küzdöttek.
A sportkedvelők hajlamosak a kajak-kenu világversenyeit a magyarok és még néhány ország kizárólagos „pancsolójának” tekinteni. Pedig az elmúlt években nőtt a résztvevők száma; a tavalyi szegedi ifjúsági és U23-as vb-n például nyolcvan ország nagyjából ezer versenyzője lapátolt. Persze a friss szakágban, a női kenuban még nem minden esetben kellett előfutamot tartani a kilenc egységet felvonultató döntőért.
Szertornában az utánpótlás számára nem rendeznek világbajnokságot, így a versenyzők kétévente kontinensviadalon mérhetik össze a tudásukat. Legutóbb Szófiában az egyéni összetettben a junior lányok és a fiúk mezőnyében is több mint nyolcvanan indultak, pedig a szerenkénti döntőkben csupán nyolcan mutathatják meg magukat. Az úszók ugyancsak kétévente szállhatnak vízbe a junior vb-n, a néhány héttel ezelőtti, szingapúri eseményen 87 ország 680 versenyzője csobbant.
„Kutatómunkánkról” értesülve Fábián László, a Magyar Olimpiai Bizottság olimpiai bajnok sportigazgatója kérdéssel reagált: „Vajon a kalapácsvető Pars Krisztián vagy a lólengésben győztes Berki Krisztián aranyérme az értékesebb? Sántít az összehasonlítás az utánpótlásban is, ha valaki úgy fordíthatja le magának, hogy egyik vagy másik teljesítmény kevésbé jelentős.”
Kétségtelen, egyetlen ökölvívó sem tehet arról, hogy kevesebb rivális áll ki ellene, hiszen attól még rengeteget készül, és sok áldozatot hoz, és például hozza a súlyát is, ami néha emberpróbáló feladat. Ráadásul a hazai ellenfelek száma és a kvalifikáció menete is jelentősen megnehezítheti már a világversenyre való eljutást is. Azt sem szabad elfelejteni, hogy az adott sportági szövetség anyagi forrása is meghatározhatja, hányan utaznak az esetleg távoli, így jelentős költségekkel járó világversenyre.
A kissé kibővített mondást tehát érdemes szem előtt tartani: a világversenyen szerzett éremnek is két oldala van.
