Bizonyos kiemelt sporteseményekre több okból is jó elmenni. Egyrészt azért, hogy lássák az emberfiát mozgásban – akit érdekel, megbizonyosodhat felőle, él még az illető. Másrészt azért is, mert az ilyen ritka alkalmakkor egy-egy sportági összejövetel nem csak a megszokott arcokat vonzza, hanem olyanok is megkerülnek, akik egyébként csak elvétve mutatkoznak nyilvános helyeken.
Madacsay Miklós (fotó: jochapress)
Madacsay Miklós (78) mesteredző ez utóbbi változat fennállását erősíti. Az egykor ugyancsak sikeres kosárlabda edzőt, korábbi szövetségi kapitányt többen sem találták meg éveken keresztül, ám a Kosárlabda Múzeum megnyitó ünnepsége számára is jelentett akkora vonzerőt, hogy vállalja a ritka nyilvános szereplést. Ott találkoztunk, a megismerkedést követően pedig már csak néhány, telefonos egyeztetésre volt szükség ahhoz, hogy meglátogathassam Budapest határán, az újpesti Izzó lakótelepen lévő, igen kellemes lakásában.
– Hogyan teltek diákévei, miként került a sport vonzásába és miért éppen a kosárlabdázásánál kötött ki?
– A hely, ahol születtem – Székesfehérvár – és ahol fiatal éveimet töltöttem, nem sok választási lehetőséget hagyott. Nem azért, mert nem lett volna, hanem azért, mert a városban akkoriban alighanem a legnépszerűbb sport a kosárlabdázás volt. Az ötvenes-hatvanas években a helyi Építők igen erős csapattal rendelkezett, amelynek legjobb játékosa majd edzője Bogár Pál (az 1955-ben mindmáig emlékezetes, nagy csatában, a budapesti Népstadionban Európa-bajnoki címet szerzett magyar válogatott csapatkapitánya és egyik legjobbja) volt. Az ő neve, a mutatott játéka pedig igen komoly vonzerőt jelentett a város fiataljai számára. Ifjúsági játékosként ő volt az én első edzőm. Ott, az ő keze alatt jártam végig a szamárlétrát és nagyon nagy örömömre, már 17 éves koromban az Építők felnőtt együttese játékoskeretének tagja lehettem. Bár végig a kosárlabda jelentette a fő irányt, de párhuzamosan teniszeztem is; 18 éves koromra a város ifjúsági bajnoka és felnőtt második játékosa lettem. Bár soha nem voltak teniszben magasra kitűzött céljaim, amatőrként viszont mindmáig heti 1-2 alkalommal rendszeresen játszom.
– Ezt a kitüntetett kosaras állapotot azonban nem sokáig élvezhette.
– Egészen pontosan egy évig, ugyanis az érettségit követően Pécsre kerültem, ahol a főiskolán matematika, kémia, testnevelés szakon kezdtem meg tanulmányaimat.
– Az már az elmondottakból egyértelműen kiderült, hogy a nagy szerelem a kosárlabda volt. Az iskolás évei során kitől-kiktől kaphatott némi irányítást és kedvcsinálást ahhoz, hogy éppen a kosárlabda legyen a legfontosabb?
– Első testnevelőm, Schermann Ede alapvetően tornász irányultságú valaki, jó ember és jó testnevelő volt, de a labdajátékosokat amolyan másodvonalbelieknek tartotta. Ezt előre bocsátva is azt mondom, hogy a korai szakosodás nem jó – erre a meggyőződésre jutottam tanuló éveim legelső időszakában is. Az első, általános iskolai edzőm egyébként Deli János volt, tőle a kosárlabda alapjaiból sokat elsajátíthattam.
– A fehérvári sikerek után jöttek a pécsi évek, ahol elsősorban a tanulmányokra koncentrált.
– A diplomázást követően a Csepel Autóhoz igazoltam, ahol 1971-ben érkeztem el a nagy fordulóponthoz. Az NB I-ből volt kiesésünket követő év végén ment el edzőnk, a TF későbbi rektora, Istvánfy Csaba, aki engem javasolt utódjául. Két évig maradtam, mindkétszer másodikként végeztünk az NB II-ben. Amikor elhívtak Fehérvárra, Szigethalmon Németh (Grün) László lett az utódom.
Németh (Grün) László (fotó: jochapress)
– Szülővárosában milyen viszonyok fogadták?
– Jó csapata volt az Építőknek, a gyerekkorom óta jól ismert (sajnos, már eltávozott) Hegedűsné Thuróczy Nóra volt a vezéregyéniségük, ő szorgalmazta, hogy hívjanak haza. Ez 1975-ben történt és a váltás a családomnak is, nekem is nagy minőségi ugrást hozott az életünkben. A nőkkel hamar hangot találtam, kétszer negyedikek lettünk, egyszer pedig kupadöntőt is játszhattunk. Nagy húzásként könyvelem el, hogy 1976-ban egy iskolai felmérőn „kifigyeltük” Boksay Zsuzsát, akivel olyan jól sikerült együtt készülnünk, hogy 1977 őszén már az NB I-es csapatunkban játszott, 1983-ban pedig Európa-legjobbjának választották.
– Addig azonban még sok minden történt.
– 1979-ben Killik László felkért, legyek mellette másodedző a válogatottnál, majd 1980-ban az ő ajánlására a Tungsram hívott. Ekkor már megvolt a szakedzői diplomám is – megállapodtunk, Budapestre költöztünk. Itt értem el klubedzőként a legnagyobb sikereimet: két harmadik helyet követően 1983-84-85-ben három, egymást követő évben is bajnokok lettünk. 1986-ban adódott az a szituáció, amikor Boksay súlyos fegyelmi vétséget követett el, s bár őt meg is büntette a klub vezetése, én mégis felajánlottam a lemondásomat. Utána két évig a Videeoton felnőtt férfiakkal dolgoztam, majd Horváth Frigyes főtitkár Greminger Jánossal karöltve látogatott meg Székesfehérváron, ahol felajánlották: legyek a női válogatott kapitánya 1988 augusztus 1-től. Habozás nélkül elvállaltam, mivel ma is vallom: ennél nagyobb megtiszteltetés nem érhet valakit, mint hogy a magyar válogatott szövetségi kapitánya legyen.
Horváth Frigyes (fotó: jochapress)
– Megjárta a női élvonalat, majd a férfiaknál is sikerrel dolgozott, a kapitánykodás egy harmadik féle lehetőséget kínált.
– Amikor a Videotonnál voltam, nem azon törtem a fejemet, mikor és miként kanyarodhatnék vissza a nőkhöz. A megtisztelő kapitányi feladat azután egészen más ritmusú munkát követelt. A tennivalóim érdemi része kétszer egy hónapba sűrűsödött. Bár igazán eredményes éveket tudhattam magam mögött, egy soron kívüli, abszolút indokolatlan kapitányválasztást követően nem vihettem végig, amit elkezdtem. A leváltásom évében, 1990-ben ugyanis 21 meccsből húszat megnyertünk, benne a görögországi Eb-selejtezőket is – mégsem maradhattam!
– Érdekelne, milyen szakmai háttérrel lépkedhetett fel ilyen magasra a sportág hierarchiájában?
– Már az is komoly pluszt jelentett számomra, hogy játékosként végig irányító lehettem, márpedig ezen a poszton egészen más az emberek látásmódja. Nagyon sokat köszönhettem TF-es tanulmányaim során Bánki Ferenc tanár úrnak, Ránky Mátyással, Turics Sándorral, Csépes Bélával és más kollégákkal pedig visszatérően igen hasznos konzultációkat folytathattam, miként rendszeresen igyekeztem követni a külföldi szakirodalom ajánlásait is.
Ránky Mátyás (fotó: jochapress)
– 1994 és 2006 között ismét tanári feladatot vállalt.
– Már azokban az években is két és félszeres volt a különbség a pedagógusi fizetések és az élvonalbeli kosárlabda klubok illetményei között, mára pedig a különbség a sokszorosára nőtt. Igazán ijesztő benyomást szerezhettem, amikor 2001-ben a Paks váratlanul megkeresett az ajánlatával – az akkori szorzót ki sem merem mondani.
– Végül nem ment az atomváros csapatához…
– A nálam fiatalabb, körmendi Fodor Péter volt a másik jelölt. Legbelül nem is ellenkeztem azzal, hogy őt választották. A kétezeres években már egészen más viszonyok alakultak ki, mint amelyekben én az edzői pályám legfontosabb éveit töltöttem. Igaz, sokszorosan kevesebbet kerestem tanárként, viszont ezt a hivatást is nagyon szerettem és az izgalmaim messze kisebbek voltak, mintha 2-3 évre visszazökkentem volna a kőkemény, profi követelmények közé. Az a 19 év, amit hivatásos edzőként végig csinálhattam, az éppen elég igénybevételt jelentett. A tizenkilencből volt nyolc, nagyon jó évem, három gyengén sikerült, a többi pedig átlagosnak értékelhető.
– Ez a csaknem két évtized semmilyen vonatkozásban nem múlik el csak úgy, varázsszóra. Az élményei, a tapasztalatai, a csalódásai egyaránt ma is az emlékezetében vannak. Bizonyosan tud mondani olyan játékosokat, akik emberileg, vagy szakmailag, vagy mindkét mutató alapján pozitív előjellel méltathatók?
Németh Ágnes (fotó: jochapress)
– Legelsőként említeném a válogatottból ismert Németh Ágit, akiről nagyon pozitív „végbizonyítványt” tudok kiállítani. Játékosként nagyon sokat segített az eredményességben Boksay Zsuzsa. Igen kedveltem a roppant egyenes, jól mobilizálható Váczi Piroskát és mindenképpen ide kívánkozik Nagy Dorottya neve is. Fehérváron három olyan hölgy is volt, akik elsősorban emberileg érdemlik a kiemelést. Szalayné Szilasi Erzsébetre, Füziné Král Pannira és Major Magdolnára ugyanis minden helyzetben maximálisan lehetett számítani, amire nekem, mint „tapsifüles”, kezdő edzőnek oly nagy szükségem volt.
– Tanárként ment nyugdíjba, ezért kétszeresen is érdekes a kérdés: Vannak-e még kapcsolatai a sportágával?
– Ami a legjobban ide kívánkozik. A lányomnál egy, a fiamnál három unokám van. Utóbbiak egyike szívesen kosarazik és egyelőre tehetségesnek is látszik. A Kaszásoknál játszik, ha tehetem, személyesen is ott vagyok a meccsein. Egyébként a felnőttek rangadóit, vagy a válogatottak erőpróbáit meg-megnézem, de lélekben már nagyon távol kerültem ettől az egésztől. Ebben az „elidegenedésben” döntő része van annak, amikor és ahogyan engem 1990-ben szakmailag mindenképpen indokolhatatlanul „megpuccsoltak”. Az utolsó egy év során elért 21/20-as győzelmi szériát követően szakmai indokot felhozni ugyanis egyszerűen lehetetlen volt.
– Mi tölti ki a napjait ezekben az években?
– Tipikus nyugdíjas életet élek a feleségemmel. Mindketten szeretjük a mozgást, rendszeresen jókat sétálunk, márciustól október végéig pedig a siójuti birtokunkon a hatalmas kert biztosít folyamatos mozgást, munkalehetőséget. Háromszázötven szőlőtőkém van, többszörös díjnyertes borokat sikerült az évek során kitermelni. A feladatok adottak, a napi program elvégzését követően délutánonként közeli barátokkal elbeszélgetünk, megiszunk egy-egy pohár bort – szóval nekem abszolút nem hiányzik, hogy bármi mást csinálhassak…
(MKOSZ / Jocha Károly)
Post Views: 1
