Szőnyi Ferenc (Fotók: Első magyar Himalája futó expedíció)
280 kilométeren át vezetett, végül harmadikként ért célba a föld legkeményebb futóversenyének tartott La Ultrán Szőnyi Ferenc. A magyar ultrafutónak 72 óra alatt kellett teljesítenie a 333 kilométeres, 7000 méteres szintkülönbséggel megspékelt távot a Himalája indiai szakaszán.
Leszakadt körmök, bokaficam, vízhólyagok és 5 kiló mínusz árán, de sikerült. Az „expedíciót” a helyszínen kisebb stáb segítette, a pénzügyi hátteret az Eurofleet cég biztosította. A holdbéli tájakról, szellemekről, kinőtt futócipőről is faggattuk a komáromi sportolót.
– Jobban van már a bal lába? A hírek szerint belerúgott egy nagyobb kődarabba, és a körmei sem örvendtek túl jó állapotnak a célba érést követően.
– A verseny hevében annyira nem fájt, amikor beértem a célba, rájöttem, hogy azért eléggé hasogat. Az „egészségügyi leltár” a következő: a nagylábujj körmöm fele még megvan, a kis lábujjamon az sincs, de a két középső ujjamon sem maradt meg a köröm, egy pedig elfeketedett.
Jég, hó, kemény mínuszok…
– Mennyi maradt egyáltalán épen a tízből?
– Öt.
– Ha a La Ultrán elszenvedett fizikai veszteségeket összevetjük mondjuk egy tízszeres iron mannel…
– …akkor a La Ultra „nyer”. Nem voltam még versenyen, ahol például „kinőttem volna a cipőt”. Itt ez is megtörtént, ami a magashegyi körülményeknek köszönhető. Egyszerűen annyira megdagadt a lábam, hogy ki kellett vágni a futócipőm oldalát, hogy beleférjek.
– Kezdjük az elején: a kijutás könnyen ment?
– Igen. Budapest–Dubaj–Delhi–Leh, ez volt a repülőútvonalunk. Szállodába nem szerettük volna cipelni a nagy felszerelést, így a delhi tranzitban csöveztünk jó fél napot az átszállásra várva, ez egyébként a világ egy legnagyobb repülőtere. Delhiből Lehbe eljutni majdnem annyiba került, mint a teljes odaút, ez kicsit meglepett bennünket. Lehben a várható körülményekkel szembesültünk: gyönyörű magashegyi táj és oxigénhiány. Meg kellett tanulni az itteni viszonyokhoz alkalmazkodva lélegezni, enni, inni.
– A versenyleírásában említi az akklimatizációs futás során érintett Nubra-völgyet, ahol leomlott gát, elmosott települések sokkoló látványa fogadta önöket. Mi történt itt?
– Tavasz végén, nyár elején egy irtózatos erejű földrengés rázta meg a vidéket, ezután pedig akkora esőzés volt, amilyenre az idősek sem emlékeztek. A szervezők előzetesen zömmel aszfaltos utakat adtak meg versenyútvonalként, nos, itt még ösvény is alig akadt, hatalmas pusztítással találkoztunk. A völgyben futó folyó árterületein néhol a terepjárók tetejéig ért az iszap. A város néhány épületének a legfelső emeletét is telerakta kővel a kiáradt folyó, ami 48 hidat sodort el a környéken. Érkezésünkkor már száradt a hordalék, de amikor feltámadt a szél, sokszor a fejlámpák fénye sem volt elegendő, hogy az orrunkig ellássunk a porviharban. A tavalyi La Ultra indulóinak arcára döbbenet ült ki, azt mondták, nem ismerik fel ezt a holdbéli tájat, pedig ők már jártak itt. A helyi lakosok csendes belenyugvással szemlélték a történteket, valamiféle „Isten csapásaként” emlegették a történteket.
A célba érkezés után: középen Szőnyi Ferenc
– Összesen hány indulója volt a versenynek?
– Tizenöt-tizenhatnál nem több. A hosszú, 333 kilométeres távon hatan indultunk és négyen értünk célba. Nem a legkifentebb, legtapasztaltabb vén rókák álltak itt rajthoz, a létszám elég kicsi volt. Úgy gondolom, jól felépített, remek csapattal végigvitt verseny volt ez. Egyedül a már említett porral nem tudtunk megfelelően megküzdeni, és a lábdagadás jelentett nem várt gondot. 280 kilométerig vezettem, de 300 után jöttek a komolyabb fájdalmak, így harmadikként értem célba. Büszke vagyok rá!
(A teljes cikk az mno.hu/sport oldalon olvasható)
