Aludtunk már a negatív csúcsot jelentő tizedik helyre, amellyel zárták női kézilabdázóink az Európa-bajnokságot. Ám amíg az utolsó, a svédek elleni ütközetet követően szinte csak arról lehetett hallani-olvasni, hogy Mátéfi Eszternek (képünkön) mennie kell, addig 48 óra elteltével már sokkal árnyaltabb vélemények láttak napvilágot.
Az eléggé egyoldalú, indulatos hangok háttérbe szorulásának alapvetően örvendeni kell, akár marad, akár megy Mátéfi. Mert mi is a kőkemény igazság, ami a legfontosabb tény, s amin bárki is az első ember a sportágban, nem tud változtatni? Tudomásul kell végre venni, és tudatosítani is kell a legszélesebb körökben, hogy a magyar női kézilabdázás attól függetlenül van eléggé leamortizált állapotban, hogy hányadik helyen végzett a norvég-dán rendezésű Eb-n! Márpedig ha ezzel a ténnyel végre tárgyilagosan szembesülünk, akkor egészen más az optikája Mátéfi kapitány eredménysorának.
Vegyük szép sorjában a dolgokat. Görbicz Anita nemzetközi klasszisát senkinek nem kell bizonygatni. Nos, ez a kiválóság a kínai Vb után a skandináv Eb-n sem volt ott! A rendkívül szűk válogatási lehetőségek ismeretében nyilvánvaló volt (kellett volna, legyen!?), hogy Görbicz távolléte egyértelmű hátrányt jelent, hiszen az egyébként valóban tehetséges és hallatlanul szorgalmas győri reménységtől, Kovacsics Anikótól semmiképpen nem lehetett várni Görbicz teljes pótlását. A másik kieső, Zácsik Szandra helyettesítése sem volt megoldható – a látottak alapján majdnem mindegy volt, hogy – elsősorban támadásban – a Mátéfi által favorizált Tomori Zsuzsa vagy más játszik a baloldali átlövő posztján.
Ha már szóba került Tomori, essünk túl a nehezén. Ez az ugyancsak nagy reménységként indult, még mindig fiatal játékos teljes önkontroll nélkül töltött el a pályát igen sok időt. Lelkesedésnek nyoma sem volt látható rajta, arról meg ne is beszéljünk, milyen hatással lehetett a többiekre, ahogyan egy támadást követően visszavánszorgott a saját kapuja előterébe. Aligha tévedek, amikor azt mondom: az esetleges részteljesítményei messze lenullázódtak azon demoralizáló hatáson keresztül, amelyet nyilvánvalóan kifejtett társaira.
Ez az egy választás írható egyértelműen Mátéfi számlájára, de az vesse rá az első követ, aki ebben a játékos szűkében, ami az Eb előtt kialakult – a később kényszerből behívott, nem egészséges Tóth Tímea is csak önmaga árnyéka lehetett! – eleve nem próbálkozott volna meg Tomorival. Arra is nagyon kíváncsi lettem volna, hogy erre a „halvérű” játékosra milyen hatást tettek volna az exkapitány, Laurencz László oly sokat emlegetett „speciális” szavai. Meggyőződésem, hogy ezen az Eb-n Tomorit semmiféle egyéb ráhatással nem lehetett volna felpiszkálni, mert nála sokkal nagyobb személyes gondok vannak, amelyek hangulati elemekkel semmiképpen nem oldhatók meg.
Ha végignézünk az elért eredményeken, egyértelműen csak a franciák elleni sikert lehet pozitív méltatásban részesíteni. Az a hatvan perc sok mindent bizonyított. A kapitány taktikájának sikeres választásán át a csapat küzdőképességén keresztül számos pozitívum volt fellelhető. Már az ukránok elleni „izzadságos” győzelem sem egyértelmű, a hollandok elleni kínlódás pedig a negatív serpenyőt dagasztja.
Bizonyítást nyert többek között az is, hogy ami fél évvel, vagy netán néhány hónappal korábban történt, az a fő versenyen semmire nem garancia. Hiába nyert válogatottunk az év folyamán a hollandok meg a svédek ellen, most mindkétszer alárendelt szerepet játszott. Elsősorban azért, mert az adott játékosállomány tagjai képtelenek voltak sorozatban azt a teljesítményt nyújtani, amit előzőleg egy-egy alkalommal felmutattak. Játékosaink ugyanis szemmel is látható hátrányban vannak fizikai alapadottságok dolgában a riválisokkal szemben.
Ezt a különbséget csak úgy lehetne kisebb-nagyobb részben kompenzálni, ha a társaság minden egyes tagja kirobbanó fizikai állapotban van és a küzdőképessége is az oroszlánokéhoz hasonlítható. Ez pedig nem így volt, s erről még véletlenül sem Mátéfi Eszter tehet! A néhány napos összetartások során ugyanis semmiképpen nem az a fő feladat, hogy a játékosok kondícionális képességeit jelentősen fejlesszék. Ezt a munkát a klubokban kellene elvégezni, akár úgy is, hogy a valóban nemzetközi szintet elérni szándékozók rendszeresen külön képességfejlesztő edzéseken vegyenek részt, illetve saját magukat is a klubedzéseken felül sanyargassák. Hány ilyen játékos van ma Magyarországon?
Ha az egyéni teljesítményeket sorba vesszük, a kapusokról alapvetően csak jót lehet mondani. Pálinger Katalin és Herr Orsolya egyaránt megtette a magáét. Aki egyértelműen túlteljesített, az Szucsánszki Zita volt, de a végére ő is elfáradt. A szélsők csődje nyilvánvaló. Sem a sokkal többre képes Kovacsicz Mónika – Vérten Orsolya páros, sem a másik kettő, Bódi Bernadett és Vincze Melinda nem mutatott fel semmi extrát. Bulath Anita hősiesen küzdött, de ennek az akarásnak is határt szabtak az ő fizikai adottságai. Ha egy „régi” Mehlmann Ibolyával játszhatott volna párban, mennyivel többet adhatott volna ő is? A beálló poszton máskor sokkal jobb Szamoránsky Piroskának sem igazán ment ez alkalommal, s Tomori meg Kovacsics fentebbi méltatását követően máris megérkeztünk az igazi gondokhoz, a cserejátékosokhoz.
Náluk vagy a képességek behatároltságával vagy az egyéni hozzáállással, vagy mással voltak gondok – a lényeg a mutatott játék. A sokat emlegetett Sopronyi Anett sem tehetett volna csodát, hiszen a jelenleg 24 éves játékos semmiképpen nem nevezhető kiforrottnak. Hét csapatban játszott, klubjaiban és a korosztályos válogatottakban nem kevesebb, mint huszonhárom (!) edzője volt.
Szekeres Klára, Temes Bernadett és mások elemzése – megannyi talányt jelenthet. Mindezért pedig a legkönnyebb lenne „beáldozni” a kapitányt, ahelyett, hogy a valóban megalapozott, hosszú távú sikerek elérésének lehetőségeiről és a feltételek rendszeréről esne szó, majd jönnének a tettek! Azt sem szabad elfelejteni, hogy a ma legsikeresebb hazai edzővel, Mocsai Lajossal mennyivel finomabban bánt ki-ki a maga helyén, pedig a 2000-es olimpiai aranyérem elvesztésében neki is vitathatatlanul komoly része van. A 2003-as zágrábi világbajnoki döntőről nem is beszélve…
Mi is a norvég-dán Európa-bajnoki szereplés végkonklúziója? Természetesen mindent meg kell tenni a londoni kvalifikáció kiharcolásáért, amire az egészséges Görbicz-Zácsik-Tóth-Mehlmann kvartettel sokkal nagyobb esélyünk lehet, mint a jelenlegi, megtizedelt gárdával. Főleg akkor, ha az egyes jelöltek már a klubjukban is, az évközi időszak minden napján egy kicsit többet tesznek a majdani sikerekért. Az igazi tétmeccseken pedig nem csak közelről nézve, átszédelgik a hatvan perceket, hanem győzniakarásból is jelesre vizsgáznak. Ha ez lesz az uralkodó hozzáállás, sokkal könnyebb lesz a kapitány dolga.
Akár Mátéfi Eszter lesz az, akár más.
